Kánonjog 1. (1999)
TANULMÁNYOK - Szabó Péter: Sajátjogú egyháztagság a hatályos jog szerint (CIC 111-112. és CCEO 29-39. kk.)
42 Szabó Péter tartható következtetésre lehetett jutni, mely szerint 1983 után a közös akaratnyilvánítás, vagyis az apa rítusáról való lemondás lehetősége csakis a latin egyházhoz való csatlakozás esetére volt adott.33 A helyes megfogalmazás nyilvánvalóan az lett volna, ha a kánon a szülök kölcsönös lemondási lehetőségét (vagy -ha feltétlen az 1. kánon keretei között kíván maradni- kifejezetten a latin apa lemondási lehetőségét) nyilvánította volna ki. (Egy a latin apa lemondási lehetőségére utaló záradék CIC 111. kánonjába történő beiktatása jogtechnikai szempontból sem lett volna indokolatlan, hiszen kiemelte volna a CIC 1917 756. kán. apa-központú szemléletmódjához képest bekövetkezett változást.) Mivel a két kódex hatályba lépése között majd kilenc esztendő telt el, a szóban forgó norma keletiekre történő alkalmazása komoly interrituális feszültségeket eredményezett. Nem véletlen, hogy ebben a helyzetben a Magyar Püspöki Kar kifejezetten a korábbi, a rítusközi együttműködés szempontjából hasznos és egyértelmű norma hatályának fenntartását kérte hazánkra.34 Az egyértelműség hiányát nyilván fokozta két további, a CIC 111. kánonjának interpretációjával szoros összefüggésben álló tényező is. Egyrészt az a tény, hogy a két jogrend (tudniillik a CIC 1983 és a CICO) általános viszonya tekintetében sem volt teljes egyetértés. így a keleti kodifikáció maga35 és annak prominens képviselői is a CIC 111. kánonjának (sőt 112. kánonjának is!) korábbi jogot közvetlen módosító hatása értelmében foglaltak állást.36 A CCEO 32. kán. 2. §-ának összefüggésében felvetődött kérdésre a Pápai Törvénymagyarázó Tanács által adott hiteles törvénymagyarázat révén azonban 1993-ból van egy indirekt törvényhozói megnyilatkozásunk, ami kétséget kizáróan teszi egyértelművé, hogy a két kódex autonómiájára vonatkozó elv feltétlen követendő, azaz a keleti kódex csakis azon esetekben módosítja a latint, amikor 33 CIC 111. kán. 1. § b): ...vagy -ha egyikük nem tartozik oda- közös akaratnyilvánítással úgy kívánták, hogy gyermeküket a latin egyházba kereszteljék meg. (Ilyen aszimetrikus magyarázathoz lásd pl. Faris, The Eastern [vö. 23. jegyzet], 157.) 34 Vö. Erdő P., Egyházjog, Budapest [1992], 106. 35 Nuntia 28 ( 1989) 20. 36 Vö. Zuzek, Presentazione (vö. 7. jegyzet), 596-597; C. G. FÜRST, Das Sakrament der Taufe: Der ‘‘Status ” der getauften Gläubigen in der Kirche im Lichte des CIC und des CCEO, in lus et iustitia. Acta VI. Symposii Iuris Canonici anni 1996, SpiSska Kapitula 1997, 121-122. A szerző érvelése azon -nézetünk szerint a két kódex viszonyából nem következő- kiindulási ponton alapul, mely szerint az érvényes rítusváltáshoz nem elégséges, hogy az érintett személyt saját jogrendje képesítse a vonatkozó jogcselekmény megtételére, hanem attól függetlenül az is elengedhetetlen feltétel, hogy az átvevő hatóság saját jogrendje szerint is képes legyen őt egyházába befogadni, (azaz az átlépés képessége önmagában még nem tenné lehetővé az átlépést). Ezen alapállás esetén a CIC 112. kán. 1. § 2° szerinti rítusváltás valóban csak akkor realizálható, ha a latin kódex módosította a CS 9. kánonját. Csakhogy e kiindulópont következetes alkalmazása esetén a CCEO 33. kánonjáról viszont azt kellene állítanunk, hogy az újra módosította a CIC 112. kán. 1. § 2°-t, ami következtében latin férfi vegyes rítusú házassága ellenére is csak szentszéki engedéllyel válthatna rítust. E szándék azonban a keleti kodifikáció kapcsán nemhogy nem érhető tetten, hanem annak fö tendenciájával (a rítusválasztás interrituális házasságok esetében történő könnyítésével) szöges ellentétben áll.
