Kánonjog 1. (1999)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bíró erkölcsi bizonyossága az ítélet kimondásakor
A bíró erkölcsi bizonyossága 29 2. Az erkölcsi bizonyosság hiánya a meglévő bizonyítékok ellenére Egy másik, az előzőnél nehezebb helyzet az, amikor az iratok szerint a felperes állítása teljesen bizonyítottnak látszik, de a bíró meg van győződve az ellenkezőjéről, még pedig olyan biztos, objektív, de magánjellegű értesülése alapján, melyet semmiképp sem lehet bevonni a per bizonyítékanyagába (pl. olyan rendellenességek miatt, mint valamelyik tanú félelme stb.). Ilyen esetben, például házassági perben felmerül a kérdés, hogy a bíró kinyilváníthatja-e az érvénytelenséget saját meggyőződése ellenére. A kérdés ahhoz hasonló, amit a klasszikus és posztklasszikus kor középkori kánonjogászai meg a barokk kor moralistái tárgyaltak bőségesen, s ami azokra a büntető ügyekre vonatkozott, melyekben a bíró biztos, de magánjellegű értesülései alapján meg volt győződve a vádlott ártatlanságáról, de a perben összegyűlt bizonyítékok alapján úgy tűnt, el kell ítélnie őt. A szerzők általánosan egyetértettek abban, hogy minden eszközt alkalmazni kell annak érdekében, hogy a bíró által ismert ártatlanság a perben is kitűnjön. Ilyen eszköznek tekintették az ügy átutalását egy másik bírósághoz, ahol az előző bírót, aki az ártatlanságról meg volt győződve, tanúként megidézhették^. Ma is világos, hogy a bíró nem lehet tanú a perben (vö. pl. 1447. k.), de nem tilos, hogy olyan személy, aki az ügyet korábban bíróként kezdte tárgyalni, később, miután lemondott bírói funkciójáról, tanúvallomást tehessen. Mikor azonban mindez nem volt lehetséges, egyesek Szent Tamással úgy tartották, hogy a bírónak el kell járnia az ártatlan ember ellen, mert hivatalos személyként "hivatalos tudása" szerint kell ítélkeznie. Mások különbséget tettek a perek közt súlyosságuk szerint, s úgy vélték, hogy a bíró ilyen helyzetben csak akkor tartózkodhat az ártatlan elítélésétől, ha halál- büntetésről vagy más igen súlyos büntetésről van szó39 40. Ismét mások, miként már Ioannes Calderinus (+1365) tette, akinek véleményét meggyőződéssel követte Panormitanus41 is, nyomában pedig több más szerző egészen száza39 Vö. pl. Felici, Formalitates iuridicae (vö. 1. jegyzet), 178-179. 40 Ez Lessius, Lugo és Pirhing véleménye, vö. Felici, Formalitates iuridicae (vö. 1. jegyzet), 179: Coronata, Institutiones (vö. 38. jegyzet), 111, 307, nr. 1397. 41 NICOLAUS DETudeschis, Commmentaria in Quinque Libros Decretalium, lib. I, tit. De off. et pot. iud. dele., cap. 28, § Quia vero, nr. 8 = ed. Venetiis 1570, 1/2, fol. 122vb- 123ra («Sed /Ioannes Calderinus/ in hoc distinguit, quod aut habet conscientiam contra reum, aut pro reo. Primo casu non debet aliquo modo reum condemnare secundum conscientiam sed eum absolvere secundum acta, quia non habet iudicare secundum conscientiam quam habuit ut privatus, et absolvendo eum ab accusatione non facit contra conscientiam, quia non pronunciat eum innocentem. Exemplum, accusatur Titius de homicidio, testes non probant, sed iudex ut privatus scit quod homicidium commisit, non enim ut dixi debet eum condemnare, nec eum pronunciare innocentem contra conscientiam, sed eum absolvere modo praedicto... Secundo casu quando habet conscientiam pro reo, ut quia probatur commisisse homicidium, et iudex scit quod non commisit, dicit quod iudex non potest eum condemnare, nec causam delegare, nec remittere ad superiorem, si vehementer suspicatur, quod ex hac remissione iste damnaretur, sed debet supersedere, nisi credat quod superior eum damnabit, quo casu debet eum absolvere. Nec obstat si dicatur, quod non debet eum absolvere secundum conscientiam suam, quia proprie eum absolvit, quia non potest informari ut iudex, nam
