Kánonjog 1. (1999)
TANULMÁNYOK - Szabó Péter: Sajátjogú egyháztagság a hatályos jog szerint (CIC 111-112. és CCEO 29-39. kk.)
SajAtjogú egyháztagság a hatályos jog szerint 65 Noha a szerző ugyanezen munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a törvényhozó szándéka a két kódex relatív autonómiájának következetes fenntartása, a szóban forgó autonómiának a két jogrend kvázi-szeparációjává történő erősítése révén (vö. az imént idézett példa) mégis azon nézeteknek ad táptalajt, melyek a törvényhozás logikáját éppen ezen abszurditás -azaz a CIC norma önmagában vett hatástalansága és így végső soron értelmetlensége- ellen védendő jutnak arra az egyébként nem szükségszerű következtetésre, hogy a CIC, mint ugyanazon törvényhozó által ugyanazon témakörben hozott későbbi egyetemes norma, az interrituális kérdésekben módosította a keleti jogot («lex posterior derogat priori»).133 A későbbi jog szükségszerű módosító hatásáról alkotott ezen nézet ellenben könnyen mellőzhető, ha a kódexek közötti autonómiát nem merev interpretációs elvként, hanem rugalmas alkalmazási elvként kezeljük. A két megközelítés közötti lényegi különbség abban áll, hogy míg az előbbi alapján az egyik kódex minden olyan kánonja esetében ahol nincs kifejezetten említve a másik kódex jogalanyainak köre, eleve ki kell zárnunk, hogy a másik kódex alanyai is a szóban forgó kánon alá érthetőek legyenek (ami persze számukra direkt kötelezettséget ettől még természetesen nem jelent), addig az utóbbi nézet azt megengedi.134 Igaz, jogtechnikai szempontból a szerzők által feltételezett kódex-relációk mindegyike megengedhető. A gyakorlat szempontjából azonban hatásuk más és más. Nézetünk szerint a zsinati ekkleziológiai kép egy jelentős dimenzióját (vö. OE 5: önkormányzati jog) pontosabban jeleníti meg a két kódex relatív autonómiáját feltételező, s a kodifikáció által is kifejezetten szándékolt rendszer.135 Ennél is fontosabb azonban, hogy csak a két kódex autonómiájából kiinduló rendszer esetén van lehetőség arra a ius commune szintjén is, hogy a törvényhozó a veszélyeztetett keleti közösségek védelmében aszimetrikus szabályokat hozzon. Éppen erre egyetlen példa jelenleg a CCEO 33. kánonja. Egyébként -mint már jeleztük- a «lex posteriori» elv tarthatatlanságára utal, hogy annak következetes alkalmazása esetén -többek között- például azt kellene állítanunk, hogy az említett keleti kánon hatályon kívül helyezte a CIC 112. kán. 1. § 2°-t. Ilyen szándék azonban a kodifikáció során sehol nem nyilvánult meg. Sőt éppen ellenkezőleg, az áttérés jogát, mint a házastársak közötti egyenlőség megjelenítőjét, alapjogként kezelték. Bár ezen jogok is korlátozhatóak, a latin hívők esetében azonban -a jelen körülmények között- az nem volna elégségesen indokolható. A mondottakból leszűrhető, hogy a rítusszabályok tekintetében az egyik legsürgetőbb kérdés a szerzői vélemények konszenzusra hozása! Amíg ez nem történik meg, addig a jogalkalmazás zavarokat fog szenvedni. A rítustörvények tekintetében különösen fontos a kánoni nyugalom, ez pedig nyilvánvalóan nem tehető attól függővé, hogy az egymásnak ellentmondó szerzői vélemények közül ki éppen mit olvasott. 133 FÜRST, Das Sakrament (vö. 36. jegyzet), 121-122. 134 Vö. Erdő, A szentségi jog (vö. 10. jegyzet), 130-131. 135 A relatív autonómiát biztosító rendszer preferenciája egyébként nyilvánvaló a CCEO 1. kánonjának kodifikáció alatti szövegfejlődéséből is. Ennek összefoglalásához lásd: M. Brogi, ll nuovo Codice orientale e la Chiesa latina, in Antonianum 66 (1991) 39-49.
