Kánonjog 1. (1999)

TANULMÁNYOK - Szabó Péter: Sajátjogú egyháztagság a hatályos jog szerint (CIC 111-112. és CCEO 29-39. kk.)

64 Szabó Péter denek előtt a «ritus praestantia» elvén alapuló, a latin rítus számára biztosított egyoldalú előnyök megszűnésének immár egyetemes zsinat szintjén történő ün­nepélyes kinyilvánítása volt. Következésképpen a rítusok jogegyenlőségét ki­mondó alapelv a keletiekről szóló zsinati határozat már idézett, más célkitű­zéseivel összhangban magyarázandó. A határozat megalkotóinak ugyanis nyil­vánvalóan nem az volt a szándéka, hogy a korábbi tételes jogi előnyök (praestantia iuridica) helyett most a latin egyház szociológiai-társadalmi túlsú­lyából és vonzerejéből fakadó olyan másik előnyrendszert szentesítsenek (praestantia sociologica), mely ugyancsak a keleti egyházak jelentős részének fokozatos beolvadását eredményezné. Noha az interrituális törvényeket valóban a sajátjogú egyházak közti egyen­lőségből kiindulva kell magyarázni (azaz a tételes jogrendben aszimetriák csak azon pontokon feltételezhetőek ahol azt a törvényhozó kifejezetten jelzi), ezen elvből nem következik, hogy ugyanezen interrituális szabályok alkalmazásánál is feltétlen matematikai értelemben vett egalitárius szempontoknak kell érvénye­sülniük.129 Mint azt láthattuk -az egyetlen CCEO 33. kán. kivételével- a latin és a keleti egyházakra olykor gyökeresen eltérő társadalmi adottságaik ellenére is ugyanazon interrituális szabályok vonatkoznak. Egy közismert jogelv szerint viszont az alapvetően egyenlőtlenekre alkalmazott egyenlő törvények hatásaik­ban éppoly igazságtalanok lehetnek, mint az egyenlők egyenlőtlen törvények alá vetése. Mindebből nyilvánvaló, hogy a valamennyi keleti rítus élő formában történő megőrzését előíró, fentebb említett zsinati irányelv realizálása csak va­lamennyijogalkalmazó fokozott felelőségvállalása esetén lehetséges. 5) A rítustörvények hatékonyságát egyébiránt nagy mértékben érintette azon kedvezőtlen tény is, hogy 1983 után -részben a latin kódex már említett fogal­mazásbeli pontatlanságai miatt- mértékadó szerzők magyarázták egymással szöges ellentétben a hatályos jogot.130 Ezen nézetek között, mint láttuk -a «lex posterior derogat priori» elv követőivel szemben- indirekt törvényhozói meg­nyilatkozások a két kódex relatív autonómiáját hangsúlyozó szerzői véleménye­ket támasztják alá.131 Ám hogy a kódexek viszonyának értelmezésében mennyire nincs összhang a szakirodalomban, azt szembetűnően jelzi, hogy a kódexeket autonóm jogrendek mintájára felfogó kánonjogászok is (éppen az autonómia mértékének eltérő módon történő értelmezése eredményeként) egymással ellen­tétes gyakorlati következtetésekre jutnak. így például egyes szerzők a rítushoz való tartozást mintegy “kettős kötöttségnek” tekintve úgy vélik, hogy a latin férj a CIC 112. kán. 1. § 2° ellenére sem léphetne át magánál a jog erejénél fogva felesége keleti katolikus egyházába, mert —bár ő e jogcselekményre képes volna- a keleti megyéspüspök nem képes átvételére külön hatósági intézkedés nélkül.132 129 Lásd pl. a licentia kifejezés jelentéstartalmából adódó, fentebb említett sajátos praxis lehetőségét. 130 Vő. pl. 42. és 47. oldal. Az erre alapuló eltérő joggyakorlat pedig -a belőle fakadó kölcsönös bizalomvesztés révén- nehezebben orvosolható, mint egy esetleg hátrányos, de egységesen és következetesen alkalmazott jogszabály, mely esetben a feszültség gyökere nyilvánvalóan objektív jellegű, s mint ilyen könnyebben korrigálható. 131 A kérdés áttekintéséhez lásd: Erdő, A szentségi jog (vö. 10. jegyzet), 129-133. 132 Brogi, Licenza presunta (vö. 87. jegyzet), 664, 667.

Next

/
Thumbnails
Contents