Kánonjog 1. (1999)

KÖNYVSZEMLE

KÁNONJOG 1 (1999) 121-125.

Könyvszemle

D. J. ANDRES, Szerzetesjog. Magyarázat az Egyházi Törvénykönyv 573- 746. kánonjához (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, I. Institutiones 2) Szent István Társulat, Budapest 1999.1-XVI + 265 pp.

Domingo J. Andrés, a Lateráni Egyetem professzora. Neve közismert a nemzetközi kánonjogi életben, a szerzetesjog területén pedig egyike a legelismertebb szaktekintélyeknek. Számtalan könyve és cikke közül ki kell emelnünk az El derecho de los religiosos. Commentario al Código, Madrid-Roma 1985.4 című könyvét, amely azon kézikönyvek sorába tartozik, amelyek nélkülözhetetlenek a hatályos szerzetesjogi fegyelem interpretációjában.

D. J. Andrés szerzetesjogi kommentára, amely Gerse Károlyné fordításában látott napvilágot, régi hiányt pótol a magyar nyelvű kánonjogi irodalom területén. Az utolsó hazai szerzetesjogi kézikönyv Schermann Egyed OSB tollából a II. világháború előtt jelent meg. Ennek a kötetnek a megjelenése is hosszan váratott magára, hiszen a fordítás kézirata már több éve elkészült. A magyarul megjelenő mű egyedinek mondható, mivel nem egy konkrét könyv fordítását tartja a kezében az olvasó. Ezt a művet a szerző külön a magyar kiadás számára állította össze több írásából.

A szerzetesjog egyike a Katolikus Egyház legelevenebb jogterületének a házasságjog mellett. A szerzetesi élet egy sajátos életmódot jelent mind az egyházon, mind pedig a társadalmon belül. A szerzetes az Egyház alapítójának, Krisztusnak tanítását próbálja radikális módon megélni leginkább közösségben, mintegy "saját társadalmat" létrehozva, ahol teljes életét az istenszolgálatnak szentelheti. A szerzetesi közösségek működésére vonatkozó szabályok már az ókortól kezdve szerepet kaptak a zsinatokon, elég ha csak a 451-es Kalkedoni Egyetemes Zsinat 4. kánonjára gondolunk, amely a szerzetesek és a területileg illetékes püspök kapcsolatát volt hivatva rendezni. Az eltelt évszázadok alatt különböző alapítói szándékoktól vezetve, az emberi élet minden dimenzióját átjárva jöttek létre a legváltozatosabb férfi, illetve női közösségek, amelyek magukra vállalták az evangéliumi tanácsokat, életüket Isten és az emberek szolgálatára szentelték, miközben az egyetemes kultúra őrzői és művelői is lettek. E sokszínű fejlődés általános jogi rendszerezését végezte el az 1917-ben kihirdetett Codex Iuris Canonici (487-681. kánonok). A II. Vatikáni Zsinat, különösen a Lumen gentium 43-47. pontjaival és a Perfectae caritatis dokumentummal, a szerzetesélet teológiájában, illetve a hozzá kapcsolódó fogalomkészletben is változást hozott. Az 1983. január 25-én kihirdetett új Egyházi Törvénykönyv (CIC) ezeknek a kategóriáknak megfelelően dolgozta ki, a korábbi hagyományokra építve, a megszentelt élettel és annak különböző formáival foglalkozó jogot. A CIC már a megszentelt élet intézményeiről és az apostoli élet társaságairól ejt szót. A szerzetesjogi terminológia szerint tehát megkülönböztetünk szerzetes intézményeket, világi intézményeket, illetve az apostoli élet társaságait, melyek közül az első kettőt közösen a megszentelt élet intézményeinek nevezzük. A CIC kitér a szerzetesház létesítésével (608-616. kánonok), annak jogi