Kánonjog 1. (1999)
KÖZLEMÉNYEK - Erdő Péter: A Gratianus-kutatás legújabb eredményei
106 Közlemények Mégis feltételezi, hogy irodalomtörténetileg létezik egy második recenzió, amelynek végleges szövege egyetlen személy munkája, és amelynek csupán többé-kevésbé eltérő, kisebb jelentőségű utólagos módosításokkal alakított változatai magyarázzák a hosszabb formát tartalmazó kéziratok közti eltéréseket. Ugyanezen a tanulmányi héten fogalmazta meg a középkori római jog híres kutatója, Manlio Bellomo a maga ettől jelentősen eltérő álláspontját. Szerinte ma már épp a jogi gyűjtemények és tankönyvek tekintetében meghaladottnak tekinthető az a hagyományos német szemlélet, amely egy-egy művet a szó modem értelmében vett irodalmi alkotásnak tekintett, amelynek első, második vagy többedik kiadása lehetett. Kiadáson itt olyan formát értettek, amelyet egy szerző maga készített és kezéből mintegy terjesztés céljából kiadott. Ezzel szemben például Accursius híres római jogi glosszaapparátusára nézve bebizonyosodott, hogy az oktatásban közkincsnek tekintett, sokak által különböző módon folyamatosan bővített, majd lassan megszilárduló formájú, úgynevezett folyamatosan fejlődő műről (work in progress) van szó. Ez egyrészt kielégítően magyarázná a Decretum bővebb változatának kéziratai közötti gyakori és jelentős eltéréseket, másrészt azonban az egy ember által készített második redakció létét kizárná. Egyben radikálisan megoldaná a második változat kritikai kiadásának és így a Friedberg-féle kiadás megjavításának, illetve felülmúlásának problémáját is. Ebben az esetben ugyanis egyáltalán nem lenne szükség a mű újabb kiadására, mert nem volna olyan, az eredeti szerzőre közvetlenül visszavezethető kiemelkedő szövegforma, melyet a többi variánssal szemben előnyben kellene részesíteni. Viszont a folyamatos használatban megszilárdult és később dominánssá vált formának a Friedberg-féle kiadás amúgy is jól megfelel. Ettől gyökeresen eltérő másik álláspont érvényesül Carlos Larrainzar tenerifei jogtörténész professzor kutatásában, aki Weigand legutolsó írásaiban található megállapításaiból indul ki. Eszerint a második verziót nem csupán maga Gratianus készítette, hanem megtalálható a kéziratokban az a forma is, amelyben ez a bővebb változat magának Gratianusnak a környezetében az első verzió kiegészítésével és módosításával létrejött. Weigand erről posztumusz megjelent cikkében így ír "lehetségesnek tűnik, hogy legalább is a firenzei kódex (Conv. Soppr. A. 1. 402) néhány glosszája... Gratianus oktatói tevékenységét tanúsítja közvetlenül az első redakció nyilvánosságra hozatala után"11. Erről a kódexről Carlos Larrainzar a Ius Ecclesiae című folyóiratban nemrég megjelent cikkében11 12 azt állítja, hogy ez a második redakció eredeti, szerzői példánya, mely eredetileg a mű első változatát tartalmazta, majd részben a margóra írt hozzáadásként, részben csatolt függelékként magának Gratianusnak a személyes bővítésén ment át úgy, hogy ezzel létrejött a második változat alapformája. Más kéztől származó belső felosztás is található a kódexben. Ez felelne meg az első rész distinctiókra és a második rész kérdésekre (quaestiókra) való -a szakiroda- lom által Paucapaleának, a hagyomány szerint Gratianus első híres tanítványának tulajdonított- felosztásán. Ha ez a hipotézis bizonyul igaznak, akkor birto11 Weigand, Chancen (vö. 8. jegyzet), 68. 12 El Decreto Graciano del Codice Fd (= Firenze, Biblioteca Nazionale Centrale, Conventi Soppressi A. I. 402). In memoriam Rudolf Weigand, in Ius Ecclesiae 10 (1998) 421-489.
