Hittudományi Folyóirat 23. (1912)
Dr. Werdenich Endre: Az állag és személy mibelétéről
AZ ÁLLAG ÉS SZEMÉLY MIBENLÉTÉRŐL. 23 non solum est extra genera causarum extrinsecarum, sed etiam extra causas intrinsecas ; quoniam nec in genere causae formalis, nec in genere causae materialis se habet ad naturam, sed ut terminus ejus«.1 A bölcselők felfogásában tehát az eltérés csak ott kezdődhetik, ahol ezt az említett állagi körülirtságot és önállóságot szorosabban meg kell jelölni, illetőleg, amikor e körül- irtságnak mintegy formális alapját kell megadni. Itt már csakugyan kérdezni lehet, hogy mekkora függés vagy önál- lótlanság elégséges ahhoz, hogy valamely, egyébként teljes állag elveszítse, illetőleg nélkülözze az alanylétet, s másrészt minő önállóság, kikerekítettség szükséges ahhoz, hogy valamely állagot alanynak lehessen mondani. Amíg ez a kérdés elvileg tisztázva nincsen, mindaddig nagyon sok esetben bajos dolog megállapítani, hogy ez vagy az a konkrét állag alany-e, vagy nem. Az alanylétnek imént adott körülírása még nem elég alap ahhoz, hogy minden konkrét esetet végérvényesen és biztosan megítélhetnénk. Amikor bölcseleti műveinkben pl. azt olvassuk, hogy az összefüggő víztömeg : tenger, tó, egy edényben levő víz, egy fa- vagy kődarab egy alanyt képvisel, a falba beleépített kövek pedig már külön véve is alanyok, úgy hogy a fal, ellentétben a tengerrel, sok alanyból áll ; s viszont, amikor azt mondják, hogy a kőnek, deszkának széjjeldarabolása, a víznek széjjelszórása után annyi új alany keletkezik, ahány részre vagy cseppre az előbbi alany széjjelhullott : 2 nem mondom, hogy az ilyen állításokat nem lehet megérteni vagy megokolni. Ámde, nem lehet tagadni, hogy az efféle ítéletek nem mentek minden nehézségtől, s hogy az ellenkező vélemény mellett is akárhányszor komoly okok szólhatnak. Vegyük csak a 1 Comment, in 3. part. D. Thom. qu. 4., art. 2. 2 így gondolkozik Cajetanus is (1. c.) : »Videmus enim, quod ex sola divisione res multorum praedicamentorum simul actu absque alio generante fiunt: ex sola enim ligni vel aquae divisione quaelibet pars acquirit novum terminum in genere quantitatis . . . quaelibet fit actu totum; acquiritur nova hypostasis, quoniam quaelibet pars est hypostasis seu prima substantia«.
