Hittudományi Folyóirat 22. (1911)
Dr. Aubermann Miklós: Főbb államtani kérdések sz. Ágoston és sz. Tamásnál
FŐBB ÁLLAMTANI KÉRDÉSEK STB. 689 szociális.1 Ezt vallja szent Tamás is, azért a házasság termesze- tes dolog. Lényegét a diuturna societs teszi ki ?1 2 Ennek szintén természetes okai vannak. A házasság célja ugyanis a bonum prolis. Ez pedig megkívánja a férfi s nő együttlétét, mert minden élő lény utódokat hoz létre s gondoskodik róla, míg ez mindennapi táplálékát önállóan nem keresheti.3 A fornicatio is azért halálos bűn, mert egyenesen az ember élete ellen irányul; mert azt látjuk az összes állatokban, melyeknél az utód fölnevelése a hím és nőstény gondját képezi, hogy azoknál nincs vagus concubitus, sed maris ad certam foeminam, unam vel plures. Máskép van ez azon állatoknál, in quibus est vagus concubitus ; ut patet in canibus, et aliis . . . Ám nyilvánvaló, hogy az ember föl- neveléséhez nemcsak az anya gondoskodása kívántatik meg, ki táplálja, hanem sokkal inkább az atyáé, kinek azt nevelnie, védenie, úgy a belső, mint a külső javakban elő- segítenie kell ; s azért az ember természete ellen van, quod utator vago concubitu, hanem szükséges, hogy a férfi meg- határozott nőre legyen utalva, kivel együtt maradjon nem- csak kevés ideig, hanem sokáig, sőt egész életén át.4 Ez a hely klasszikus példa arra, hogy mennyire követi szent Tamás az ő mesterét a nagy természet tanúbizonyságai- nak kutatásában s mennyire fölhasználja azt, ahol lehet. A természet fogyatékos ismerete ez irány követésének érdé- méből semmit sem von le. Az idézett helyből szent Tamás a polyandria, a sok- férjüség lehetetlenségére is következtet. Naturaliter inest maribus in specie humana solicitudo de certitudine prolis ; mert az ő kötelességük a gyermek fölnevelése ; a gyermek származásának bizonyossága pedig megszűnnék, si esset vagus concubitus. Haec autem determinatio certae foe- minae matrimonium vocatur ; et ideo dicitur esse de iure naturali. (I. h.) 1 Eth. VIII. 1. 14. 2 Sent. IV. d. 33a 3 I. 3 Sent. IV. d. 26, qu. I. a 1. 4 S. Th. 2—2 q. 154, a 2. Hittudományi Folyóirat. 1911. 44
