Hittudományi Folyóirat 22. (1911)
H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete
378 H. GY. Kelen Schopenhauer Akaratszabadságához írt magyarázatá- bán, hogy »ok és okozat nem valami külső kényszer kifejezői, hanem az erők szabad kifejlésében nyilvánuló természetes evolutio törvényét állapítják meg ; sokkal többet, semhogy a rideg gépiességbe be volna olvasztható«.1 Hogy Schopen- hauer az akaratnak a motívumokra való szabad visszahatását tagadja, azon nem fogunk csodálkozni, mihelyt vissza- gondolunk az okságnak általa adott téves felfogására s arra, mi ebből önkényt következik, hogy ő szabad okok létezését előre (a priori) tagadja. A gyakorlati élet megtanította Schopenhauert is arra, hogy gyakran ugyanazon körülmények között másként cselekszünk ; de ő ennek is meg tudta adni lélektani okát ellentmondási szellemünkra való hivatkozással. Ha hátam mögött valaki az én akaratom szabadságát tagadná s lehet- ségesnek látszó cselekvéseim lehetetlenségéről filozofálna, akkor az én ellentétes cselekvésem elhatározó (determináló) oka ellentmondási szellemem lesz.2 Megengedem. De mi az az ellentmondási szellem ? Oly szükségszerűen mondottam-e, hogy »azért is így cselekszem«, mint a mily szükségszerűség- gél pattan vissza a falhoz dobott golyó ? Legbenső öntuda- tóm bizonyítja, hogy ellentmondási szellemem nagyon eset- leges dolog s a legközelebbi alkalommal nem fogok ellent- mondani. Ellentmondtam s azért cselekedtem, ez igaz ; de azért mondtam ellent, mert akartam s itt meg kell állnom, hogy regrediendo in infinitum oly oksorhoz ne jussak, melynek vége sohasem lesz s melyről maga Kant, a nagy bíráló mondja, hogy az oksági elv tagadásához vezet. Mit kell tartanunk az akarat intelligibilis szabadságáról s e szabadság kiindulási pontjának a Kant-féle intelligibilis jellemnek értékéről ? Megmentik-e az akaratnak szabadságát ? Kant intelligibilis jelleme önmagában ellentmondás. Az intelligibilis és tapasztalati jellem egymáshoz való viszonya kétféleképen gondolható. Vagy úgy, hogy mindkét jellem 1 Schopenhauer I. m. 116. * I. m. 42.
