Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete

bizonyos képzeteim támadnak róla. Ezen képzetek alkotják az én világomat, az ő megjelenése az én képzetem.1

Ámde Schopenhauer itt meg nem áll. A képzet csak tüneményekre szorítkozik, mert az ész a priori formái szerint alakul, melyek csak tüneményeket fognak fel. Kant a tüne- ményen túlterjedő minden megismerést letagadott s meg- közelíthetetlennek, örök rejtélynek mondotta a magánvalót. Schopenhauer nem mond le teljesen a magán való isrpere- téről. Éleslátó ésszel kérdi : Mi vagyok én ? Tünemény ? Igen ám, de minek a tüneménye ? Öntudatának egyedüli tartalma az akarat s így ő nemcsak képzet, hanem összpontosított akarat. Mi a világgal egyek vagyunk ; az ő belső lényege a mi akaratunk, az ő megjelenése a mi képzetünk, azért mi a világgal azonosak vagyunk s így a világ is akarat. Kant ismeretlen magán való ja tehát Schopenhauernél akarattá, világakarattá lesz. Ezen magán valónak absolut és kimerítő megismerését azonban nem tartja lehetségesnek. Mert bár tudja róla, hogy akarat, de nem tudja, mi az önmagában és absolute. Mert mihelyt megismeri, van róla képzete ; ez pedig épen, mert az ő képzete, nem lehet a megismerttel azonos, hanem azáltal, hogy belőle, a magáért való létből másért való létet csinál, egészen más alakban adja vissza a magánvalót ,s így még mindig a megismert jelenségének tekintendő.

Miként nyilatkozik meg ezen akarat ? Mint a mindenség feszítő ereje, alakító elve.

Míg a keresztény bölcselet akarat alatt szoros értelem- ben az emberi lélek azon tulajdonságát érti, melynél fogva az az értelem világítása mellett szabadon választ a különböző javák között, tehát egy eszes, céltudatos tevékenységet, egy appetitus rationalist, addig Schopenhauernél az akarat egészen más. Ö a világmindenség lényeiben a szervetlenektől föl az öntudatos emberig egy vak, tudatlan akaratfejlődést lát, egy világfeszítő hajtó erőt, mely qualitative mindenütt

1 U. o. 24. és Stöckl »Geschichte der neueren Philosophie« 223. old.

356 η. GY.