Hittudományi Folyóirat 21. (1910)

Dr. Prohászka Ottokár: Az intellectualismus túlhajtásai

268

DR. PROHÁSZKA OTTOKÁR.

mechanikával az élettevékenységek egymásra való hatását- s egymásba való olvadását érthetetlen titokká avatjuk. Nehéz ugyanis, az élet e különálló tehetségeiből az élet continuitását, a szerves folytonosságot megteremteni; de fölösleges is ezen fáradni, mert az élettevékenységeket nem is lehet ily külön- álló, szervszerű tehetségeknek gondolnunk ; ez a külön- szétszedés és elkülönítés csak az abstractio játéka. E szét- szedéshez és elfiókozáshoz a következőkép jutunk.

Az értelem természetesen szétszedi az életnyilvánulások különböző faját-nemét; azután integrálja ez elemeket s fogalmi meghatározásokat alakít belőlük, melyek külön adják az ismeret, külön a vágy, az akarat, a kedély definícióit. Abban sem kételkedem, hogy a fogalmi meghatározások tartalma objectiv, vagyis, hogy tényleg van értés, van vágy s akarat az emberben ; de ami az élettevékenységek elkülö- nítését s elszigetelését illeti, arra nézve már azt mondom, hogy az az abstraháló értelemnek műve, emberi mű s nem objectiv adat.

A lélekben az élettevékenységek nincsenek elszigetelve s így az állítólagos tehetségek sincsenek elkülönítve. A való- ságos lélekben ugyanis az ismereti perceptiók tele vannak érzési reactiókkal; az észre ve vésen át villan sok feszülés, vágy és törekvés, melyek mind az élet reactiói, de nem külön- különállva, hanem szorosan egymásba szőve. Az intellectua- lismus azonban ezeket az egymásba szőtt elemeket integrálja s különálló tehetségekké fokozza ; s azután a maga müvét, t. i. a fogalmi keretezést, ezt a dirib-darabosságot átviszi a lélekre ; belevonalozza az élet folyamába a tehetségek érdek- rovatait; észt, akaratot, kedélyt külön határol s úgy képzeli, hogy először dolgozik az ész s fölismer valamit ; ez az ész különálló actusa, azután jön az akarat s megteszi megint külön a magáét. E fölfogásban az ismeret az akarat lámpája, mely világít neki. Ugyanakkor azonban azt is halljuk, hogy az akarat vak s méltán fölvethetnők a kérdést, hogy minek világítani a vaknak. Látni való ebből, hogy a tehetségeket nem képzelhetjük el így kiilsőséges érintkezésben, csak egy- más mellé állítva; ez intellectualista abstractio volna.