Hittudományi Folyóirat 20. (1909)

Nyőgér Antal: Urunk feltámadása

URUNK FÖLTÁMADÁSA.

101

felől, hogy a véteknek ugyan meghaltatok, de az Istennek éltek«.

Ötödször, szükséges volt a mi megváltásunknak befej e- zésére, mert valamint azáltal, hogy a vétkeinket magára vállalta, megalázottá lett a halál által, hogy bennünket a bűntől megszabadítson; épen úgy megdicsőítetté lett a föltámadása által, hogy bennünket a jóra segítsen, amint ezt sz. Pál a rómaiakhoz írt levelének 6. fejezetében (25. v.) megmondja : »A mi bűneinkért halálra adatott és a mi megigazulásunk végett föltámadott«.1

Valamint az Űr Jézus istenségének főbizonyítéka az, hogy föltámadott, valamint a hitünk alapja a Krisztus föltámadása, épen úgy reményünk föntartója szintén az, hogy Krisztus föltámadott.

Mi a remény ? Vágyódás elnyerhető jó után. Ez vezeti az embert élete egész folyamán, ezzel tör a boldogság után. Minél nagyobb, magasabb a jó, melyet elnyerni akar, annál erősebb a vágy ennek irányában.

A reménynek fokozatai vannak a biztosítékok szerint, amelyeken épül. Minél nagyobb a biztosíték, annál erősebb a remény, annál boldogítóbb a remény. A legnagyobb jó a minden egyéb jók feje, forrása, az örök Isten ; a vágyó- dás tehát őt bírni, a legnagyobb a remények között a légből- dogítóbb az Ö örök birtoklására irányuló remény.

Az ember két részből áll : anyag és szellem ő, épen ezért az ember úgy érzi legkielégítettebben boldogságát, ha a boldogság tárgyát úgy bírhatja, amint ő egészen van ; mert ez az egész ember, s mint ilyen egész ember akar is boldog lenni.

E vágyódása áll a kisebbekre nézve épen úgy, mint a nagyobbakra, a legnagyobbjára nézve is ; tehát magát az örök Istent is egészen .úgy, amint ő van, akarja birni. Ámde az emberben az egyik rész él ugyan tovább, örökké, hanem a másik rész, az anyagi test, az elhal.

Ez már zavaró, ez már baj az örök Isten után vágyódó emberre nézve, mert a legbiztosabb tapasztalat szerint az elhalt test érzékelni sehogy sem bír. Ez az állapot elszo