Hittudományi Folyóirat 19. (1908)

Nyőgér Antal: Urunk feltámadása

URUNK FÖLTÁMADÁSA.

297

mondja, hogy igenis megtörténtek ezek, de Krisztus meg- jelenésévé ezeket ismét és ismét csak a jámbor hiszékenység és öncsalódás tette.

Miből akarja Renan kimagyarázni azt, hogy az Emmaus- bán érkezett két férfiú hiszékeny képzelgő volt. Ha Renan a szent Lukács evangéliumát ez eseménynél forrásul használja, akkor úgy kezelje ezt, mint egy történetírónak kezelnie kell.

Az emmauszi utat elfogadja, az idegennek vélt vándor beszédét valónak ismeri el, mindent elfogad, csakhogy az evangéliumban előadottakhoz még a saját hamisítványát is betoldja.

Ez nem megy. Épen ez az evangéliumi részlet világosan érteti azt, hogy e két tanítvány lelkében mélyen ott ült a csalódás keserű érzete, hiszen ezek az ő szavaik : »Mi pedig azt reméljük vala, hogy ő fogná megváltani Izraelt, de mindezek mellett mégis ma már harmadik napja, hogy ezek történtek«,1 épen azt mutatják, hogy kétségeskedtek.

Az előttük még mindig föl nem ismert Ur Jézus meg is feddette őket, amidőn balgatagoknak és késedelmes szívüeknek mondotta őket, mindazok elhívésére, melyekről a próféták szólották.1 2

Renan valóban szentségtörően bánik az evangéliumi szöveggel. Szent Lukács így írja le ez eseményt: »Beméne tehát (Jézus), hogy velők maradna. És lön, midőn ő letele- pednék velők, vévén a kenyeret, megáldá és megszegvén, azt nyújtja vala nekik. Ekkor megnyilatkozának szemeik és ráismerének, de ő eltünék előlök.«3

Hogy merészeli e tüzetes leírásból Renan azt kiértél- mezni, hogy az emmauszi majorságban lakomát csaptak az idegennel ? Hiszen tudnia kell, hogy a zsidóknál az étkezés, ki vévén a pászka-bárány elköltésének vacsoráját, kenyérrel kezdődött! s itt határozottan megírott az, hogy amint bement

1 Lukács 24, 21.

2 Lukács 24, 25.

3 Lukács 24, 29—31.