Hittudományi Folyóirat 19. (1908)
Nyőgér Antal: Urunk feltámadása
URUNK FÖLTÁMADÁSA. 257 otthon vala az. Volt családjok, közülök tizenegynek volt felesége, voltak gyermekeik, a tizenkettődiknek szerető szülője, édes megelégedettségök, Pálnak előkelő állása, tisztelete honfiainál, megvolt neki a fényes jövő reménye. Amint kiléptek a hirdetménnyel a nagy világba, elve- szetté lön rájuk nézve az otthon, elszakadtak a család meleg körétől, folyton bíróságok előtt állottak, körülvette őket a véröket szomjuhozó ellenséges tömeg, ostorcsapások tépték festőket, éheztek, fáztak, bujdosás lön életök, a hajléktalan- ság fájó érzete gyötörte őket, börtön, bilincs lön osztály- részök, átkozódás, gúny kisérte, fogadta őket útjokban, végül a legválogatottabb kínzások között a vesztőhely várakozott rájok. Szóval a föltámadott Krisztus hirdetéséért e világ épen semmit sem nyújtott nekik, ami, habár múló, de mégis csak földi boldogulás lett volna. Ök mindnyájan a föltámadás hangoztatásáért a közön- séges, e világi szólásmód értelmében szerencsétlenekké lettek. Ök azt ismételték meg nem szűnő állhatatossággal, hogy Krisztus valóban föltámadott, hogy látták a föltárna- dott Krisztust és ha nem így volt, ha tudták, hogy nem látták föltámadottan a Krisztust, akkor mint ámítok, nagy- méretű csalók a kegyetlen sorsot bizonyos tekintetben meg is érdemelték és ezt értelmökkel be is kellett látniok. Ámde menjünk tovább. Tegyük föl, hogy ők tudatosan mondtak nemigazat. Gondolhatták-e, hogy e hamis állí- fásért az Isten az ő örök hajlékaiban ad nekik bő jutalmat ? Az Istenről még a legeltévedettebb bálványimádónak is van annyi fogalma, hogy igaz, aki a hazugságot sújtja és az állandó makacssággal hazudónak sorsa keserves lészen a túlvilágon. Az apostolok zsidók voltak, kiknek apáiktól átvett hitelve szerint az igaz Isten a hazug ajkat utálja. Ezt is tudták. Mi reménykedésök lehetett volna a túlvilág nyu- galma, boldogsága ׳ irányában ily meg nem szűnő hazud- mány hirdetéséért ? Valóban itt a földön kínos nélkülözés, folytonos szénHittudományi Folyóirat. 1908· 17
