Hittudományi Folyóirat 18. (1907)

Dr. Hanuy Ferenc: A parthenogenesis első nyomai az őskeresztény írók műveiben

536

DR. HANUY FERENC.

11. Martyrium Polycarpi. (Szöveg: Funk i. m. I. k., 813—345. 1.)

12. Papiae fragmenta. (Szöveg: Funk i. m. I., 346— 375. 1.)

13. Quadrati fragmentum. (Szöveg: Funk i. m. I., 376—7.)

14. Presbyterorum reliquiae. (Szöveg: Funk i. m. 378— 389. 1.)

15. Hermae Pastor. (Szöveg: Funk i. m. I., 414—639.)

16. Tatiani »ytoyog xgoq "E/j.iivuq«. (Szöveg: Migne, Patr. Curs., Ser. Gfr. VI., 803—888.)

A bizonyosan Justinus kora utáni időben megírt műve- két (Athenagoras, Theophilus, Minucius Felix apológiái) kirekesztettem tanulmányomból.

Ezért hagytam él az egyébként áttanulmányozott »Epistola ad Diognetum«■ -ot, amelyet a mai kritika már egyhangúlag a II. század második felére tesz, nem pedig, mint azelőtt gondolták némely kritikusok, az apostoli atyák idejébe.1

2. A tanulmányom alapján megtalált és fent felsorolt és taglalt szövegekből főleg sz. Ignác és sz. Justinus művei- bői kétségtelenül kitűnik az, hogy a keresztény őskorban a parthenogenesis hite lényegében épen úgy megvolt, mint megvolt a III. században és a későbbi századokban.

A Mária-kultusz fejlődését, emelkedő arányban, taga- dásba vennünk nem kell. De maga a kultusznak alapja: az isten-anyaság mellett ott van kezdettől fogva e kultusznak természetes és természetfeletti varázst adó szüzanyaság: a Oeóvoxog egyúttal M/;rjra^&évog.

De vannak újabb írók, akik az őskeresztény íróknak, főleg Ignác-nak és Justinus-nak a parthenogenesisre vallott felfogását egyéni vélekedésnek, doktrinális értékű theologu- menon-nak ég még nem kötelező tannak tekintik. És ezen írók Justinus-nak a »Dialogus cum Tryphone« c. 48-ban mondott következő soraira hivatkoznak;

1 O. Bardenhewer i. m. I. k. 297. 1.