Hittudományi Folyóirat 17. (1906)

Kurcsy Vendel: A kereszténység kovásza az emberiség történetében

626 KtIRCSY VENDEL.

settebb kínzatások közt éle töket feláldozni, mint abból csak valamit is engedni vagy megtagadni ; egy és ugyanazon törekvés tüzeli a gyöngéd szűznek keblét, mint a legrettent- hetlenebb harcosét : ut omnes honorificent Filium sicut honorificant Patrem.1 Félik az Istent, de e félelem nem az a rettegés, mely az ókor hivő emberét megrázkódtatja ; nem ; e félelemnek alapja a leggyöngédebb szeretet, mellyel a megismert »ismeretlen Istent« átkarolják, s amely még gondolatban sem enged meg olyasmit, ami megbántása lenne Annak, aki előbb és olyannyira szerette az embert. S míg az ókor legkimagaslóbb alakja fél az imádságtól, mert az az Istenre megbántás lehet,1 2 addig ezen új emberek, nagyok és kicsinyek, gyermekek és felnőttek naponként mondogatják az Űrtói tanult imát, a gyermeki szeretet- és odaadásnak érzetét lehelve annak szavaiba : Mi Atyánk^ ki vagy mennyekben, szenteltessék a te neved, legyen a te akaratod, bocsásd meg a mi vétkeinket, szabadíts meg a gonosztól ; s hozzá még azt állítják az isteni tanítóval : oportet semper orare et nunquam deficere. S nem holmi földi javakat kérnek, mint a pogány világ,3 imádságaikban ; nem, ők szegények akarnak lenni, tudva azt, hogy vándorok a földön, s a vándor annál könnyebben halad, minél kevesebb vinni valója van ;4 s bírva az Isten Fiának Ígéretét, mely szerint a mennyei Atya, ha a mezei liliomokat oly szépen felruházza és az ég madaraira is kiterjeszti gondját, ő róluk annál is inkább gondoskodik : keresik mindenben Isten

1 Io. 5. 23.

2 Sokrates Hettingernél i. m. I. 91.

3 L. Döllingernél i. m. 634. s.

4 Quod plerique pauperes dicimur, non est infamia nostra sed gloria : animus enim, ut luxu solvitur, ita frugalitate firmatur. Et tamen quis potest pauper esse, qui non eget, qui non inhiat alieno ? . . . Magis pauper ille est, qui cum multa habeat, plura desi- derat. Dicam tamen, quemadmodum sentio : nemo tam pauper potest esse, quam natus est . . . Igitur, ut qui viam terit, eo felicior, quo levior, incedit : ita beatior in hoc itinere vivendi, qui paupertate se sublevat, non sub divitiarum onere suspirat . . . Minucius F. Oct. c. 36.