Hittudományi Folyóirat 16. (1905)
Dr. Révai Sándor: Káldi György
־־־.■־־י T■ tása rövid időre még megvédelmezte a Jézus .társasága tagjait. Eövid időre, mert már a következő évben, 1619-ben, Bethlen Gábor támadásakor, menekülniük kellett. A Bethlen felkelését megelőző kor, II. Rudolf és II. Mátyás kora, a nemzeti szabadságnak egy cseppet sem volt kedvező. A gyakori és súlyos alkotmánysértések miatt örökös volt a panasz az országban, kimondhatatlan az elé- gedetlenség. A sok zavart és békétlenséget még jobban növelik és szaporítják a vallási súrlódások; a lelkiismeret szabadságára áhítozó protestáns rendeket a katholikusok ellenállása mindjobban elkeseríti. A békétlenkedő kedélyek és forrongó elemek élére Erdély lángeszű fejedelme, Bethlen Gábor lép, zászlajára a nemzeti és vallási szabadság meg- védésének eszméjét tűzi. Miután a portát is megnyerte magának és a fellázadt örökös tartományokkal, valamint az osztrák házzal ellenséges párisi, velencei és drezdai udvarokkal szövetségre lépett, augusztus 26-án megindí- tóttá hadait Kolozsvárról. Csakhamar megnyerte magának az egész felvidéket; október 1-én már Nagyszombatba vezette diadalmas seregét. A Jézus társasága tagjait azon- ban már nem találta itt. A. katholikus törekvések fő megindítóinak és a pro- testantizmus leghevesebb ellenségeinek a közvélemény a jezsuitákat tartotta; valóban azok is voltak. Nagy okuk volt tehát a futásra, ha nem akartak úgy járni, mint a három kassai vértanú, kiket Rákóczy György felbőszült hajdúi szeptember első napjain kardólre hánytak. Mihelyt ennek a szomorú emlékű kassai kihágásnak, valamint Széchy György jászói féktelenkedésének híre eljutott Nagyszom- batba, az ott tartózkodó nádor és Pázmány Káldit maguk- hoz hivatták, az intézet növendékeit haza bocsátották, maguk pedig a jezsuitákkal egyetemben szeptember 10-én elfutottak.1 »A Püspökök, Papok, és egyéb szerzetesek azért, látván a veszedelmet (mert ugyancsak a Pápisták ellen vala ez a támadás), ki Bécsbe, ki Győrré és a hol ki bátorsá1 Franki: i. m. I. 508. 1. KÁLDI GYÖRGY. 513 Hittudományi Folyóirat. 1905. 83
