Hittudományi Folyóirat 16. (1905)
Dr. Hanuy Ferenc: A pápa szuverénsége jogi szempontból
A PÁPA SZUVERÉNSÉGE JOGI SZEMPONTBÓL. 439 A trienti zsinat (sess. XXIY. c. 20. de ref.) a pápai »legatus«-ok jogainak körét megszorította, megvonva tőlük az első fokon való bíráskodás jogát, de meghagyta nekik továbbra is azon jogot, hogy másodfokon ítélkezhetnek és a püspökségre jelöltek vizsgálatát (processus informatorius) továbbra is ők végezzék,1 valamint meghagyta egyéb, a pápák által a követeknek átengedett jogok gyakorlását. A XIY. század elején a pápák a főbb európai ural- kodók udvaránál állandóan kezdtek tartani követeket »nun- tins apóstolicus« címen és ezen »nuntius«־oknak a régi »lega- tus«-ok egyházi jogkörén kívül politikai és diplomáciai szerepűit is volt és épen ezen utóbbi szereplésükkel voltak az állandó »nuntiatura«-k az európai világi uralkodókra is ösztönző hatással, hogy a pápa példájára egymással állandó és köl- csönös diplomáciai érintkezésbe lépjenek és »állandó követsé- gehet« létesítsenek; a pápai udvarnál Rómában a XYI, század elején már a legtöbb európai uralkodó tartott állandó követet; ezen követeknek igen nagy, bár nem örvendetes, szerepük volt a pápaválasztások esélyeinek kitudakolása, a választások előkészítése és a »conclave«-knak befolyásolása körül.1 2 Szórványosan már a XY. században akadunk az állandó követségek példáira (XI Lajos francia király követei az angol és a burgundiai udvaroknál); azok felállításában az államfőket főleg a háború veszélyének megelőzése, elhárí- tása vezette, mert a XV. század vége óta, a rendes hadseregek felállítása óta, a háborúveszély állandósult.3 A ma érvényes nemzetközi jog értelmében4 a diplomá- ciai képviselőknek (»agents diplomatiques«), az őket küldő szuverén részéről, három fő rendeltetésük van: megfigyelni (»observer«), egyezkedni (»négocier«) és védelmezni (»proté1 Wernz i. h. 798. 1., Hinschius i. h. 525. 1. 2 Lásd művemben: A vétójog a pápaválasztáson. Budapest, 1904. 29, 56—58. 1. a Magyar Jogi Lexikon (Dr. Márkus D.) III. köt. Budapest, 1900. év 23. 1. 1 Bonfils-Fauchille, Manuel de Droit International Public. Paris, 1901. 388—9. 1.
