Hittudományi Folyóirat 16. (1905)

Irodalmi értesítő

182

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

a katholikusok egyesítését, s hogy miként áll Francia- ország romokban, lángban és fegyverben.

A hatodik a befejező felvonás, mert ilyen is van 8 a prologus-író megjegyzi, hogy azért, mert ez a francia tragédia meghaladja minden másnak a formáját s tényleg ebben tetőződnek be a szomorú események. »A francia udvartól (III. Henrik korában) eltávolitják a katholikus hercegeket; a királyt kényszerítik, hogy a hugenottákkal s minden ország protestánsaival, valamint az angol királynő- vei (Erzsébet) szövetkezzék, hogy Géniét és a hugenottákat pártfogása alá vegye, hogy a navarrai királyt (a későbbi IY. Henrik) jelölje ki utódjának. Azonképen eltávolítják Bourbon tábornokot, az első vérbeli herceget, nyíltan átkoz- zák és káromolják a pápát és a spanyol királyt. Korrum- pálnak, megfélemlítenek; a népet elnyomják, zsarolják csendőrséggel, katonasággal, mindenfajta adóval, kölcsönnel s mindezt a király nevében, aki igen derék fejedelem, de körülveszik és rágják azok a férgek csontig, úgy hogy Franciaország többé nem Franciaország, hanem Machiavelli királysága, latrok és rablók hazája« stb. Újból enyhítenünk kellett a kifejezéseken. A XYI. századbeli író azonban nem igen túloz, akármilyen erőteljesen fejezi is ki magát. A hires kancellár: L’Hopital, akinek részrehajlatlanságát egyenlően emelik ki katholikusok és protestánsok, a hugenották garázdálkodásáról így nyilatkozott: 1560 szeptember 17־én: »Csőcselék és banditák lázonganak Franciaországban a val- lás ürügye alatt; nem is protestánsok ők, mert Isten és törvények nélkül akarnak élni. Erőszakoskodások nélkül élni sem tudnak; mi mást lehet várni az ilyen népségtől, mint rablást, öldöklést és a közrend fölforgatását?«

Ez a hatfelvonásos tragédiája a katholikusoknak az előszó írója szerint olyan, »hogy irtózatosságokban, vérengző kegyetlenségekben s kegyetlen fanatizmusban megtalálják mindazt, amit a görögök tárgyaltak szomorú vígjátékaik- ban s amit a rómaiak láttak amfitheatrumaikban.«

De az író megvigasztalódik nemcsak־azon a körűimé- nyen, hogy a kereszténység ős idejében is sokszor szenved