Hittudományi Folyóirat 15. (1904)

Irodalmi értesítő

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

827

Általában dicsérettel kell kiemelnem azt, hogy szerző a magyar állami házasságjognak (1894: XXXI. t.-c.) az egyházi házassággal analog intézkedéseit mindenütt pontosan és részletesen ismerteti, sőt sok akadálynál még az osztrák házasságjogot is figyelemmel kisóri.

A 172. §-ban (471. 1.) szerző a trienti forma alá tartozó területről az ezen forma alól felmentett területre távozó és ott domiciliumot nem szerző jegyesek házasságát abban az esetben, ha távozásuk oka a házasságkötés volt (»in fraudem legis«), érvénytelennek mondja, míg, ha céljuk nem a házasságkötés volt (»non in fraudem legis«), akkor érvé- nyesnek tartja. E felfogásnak helytelenségét Werndz1 nagy apparátussal beigazolja és kimutatja, hogy a »fraus legis« alatt nem a subjectiv álnokság értendő a kiutazás elhatározásánál, hanem csupán az a tény, hogy ők (leg- alább egyikük által) domicilium szerzése nélkül élvezik a trienti formától ment terület előnyét. Ha nincs itten leg- alább egyiküknek domicilium־uk, a házasságuk érvénytelen, hatvan, érvényes; és teljesen mindegy, milyen »dolus subiecti- vus« volt a felekben.

Ugyanezen szakasz végén (479. 1.) szó van a Magyar- országon csupán polgárilag megkötött egyes házasságok érvé- nyességéről. Nem látom azonban itt feltüntetve a kontraktua- lisztikus szempontot is. (Lásd bővebben id. művemben.)

Bővítésre, alapos átdolgozásra szorulnak a 175. és 176. §§. Az itt tárgyalt anyag (convalidatio, sanatio in radice) igen kuszáit és mégis igen gyakorlati jelentőségű. Sajnálom, hogy kritikám terjedelmessége már nem enged bővebb részletezést. Szerző a »convalidatio ordinaria«-t csakis dispensabilis akadály miatt érvénytelen házasságokra nézve mondja lehetségesnek. Ez így általánosan mondva el nem fogadható. Ha az egyik házasfél titokban maradt bigamia útján vette el egész rendesen mostani házastársát és idővel az előbbi házastárs meghalván, megújítandó a »consensus«. A »ligamen« is »indiapensabile« és íme mégis lehet szó

1 Werndz, i. m. II. köt. 260—62. 1. 156. jegyzet.

53*