Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL. 705 ség. Önök azt mondanák neki: Ó, emberek Üdvözítője, csak végtelen irgalmadba vetem bizalmamat; s ő azt feleli, ■hogy a bűnös reménye vele hal meg. Azt mondanák neki: Ó, isteni pásztora a lelkeknek, nem taszítod el a hozzád visszatérő juhokat; s ő azt feleli, hogy ideje van a bocsánatnak és büntetésnek is. Azt mondanák neki: Ó, Jézusom, kezedbe ajánlom lelkemet; 3 ő azt feleli, hogy nem tartozik hozzá, csak azért fogadja el, hogy örök igazságának örök áldozatává tegye; s meddő sóhajtozásuk, haszontalan könyörgésök csak kellemes látvány lesz boszuja s dühe számára.1 S míg eddig a gyóntatóban nem kerestek egyebet veszedel- mes kedvezésnél vagy inkább csak találomra járultak hozzá, most a bűnös Saulhoz hasonlóan, aki a halálát megelőző napon veszély- tői látván magát környezve, amelytől nem védekezhetett, mon- dóm, hogy a bűnös is, mint e megvetett fejedelem, egy másik Sámuelt fog előhívni sírjából; ismeretlen elvonultságából hívja elő az Isten szolgáját, aki tehetségénél, buzgalmánál fogva a leg- ismertebb, legfölvilágosultabb s legtiszteletreméltóbb s azt mondja neki, mint e szerencsétlen király: »Halálos félélmeket állok ki.«1 2 Hivattalak, hogy megtudjam tőled, mit tegyek utolsó óráimban.3 De mit felelne ekkor az Isten szolgája, ha azt felelhetné, amire a vallás kötelezi ? Miért zavarod sírom nyugalmát ? felelné neki, mint Sámuel Saulnak; miért kényszerítettél, hogy magányomból kilépve, e helyen jelenjek meg ?4 Nincs már többé idő az Úrhoz fordulni; miért forduljak hozzá, mikor már elhagyott ?5 6 Meghalnak s az Isten igazsága beváltja önökön, a mit annyiszor megjósolt előre parancsaiban.0 íme, ezt gondolja ekkor az Úr szolgája. Bűz- dítja önöket, hogy ne csüggedjenek, de maga sem reménykedik sokat. Az Ur irgalmasságáról beszél, de titokban imádja az önökön beteljesülő igazságossága borzasztó rendjét; föltárja önök előtt a dicsőség szentségét, hogy fölkeltse reményöket; de már látja a lábuk alatt tátongó örvényt; megmutatja a kereszten kimúló Üdvözítőt, de nem meri megmondani, hogy többé önökre nézve ez nem a kegyelem trónusa, hanem szigorú itélőszék, hol ítéletö- két mondják ki; a szeretet szent tényeivel kisebbíti önök előtt bűneik borzalmát, hogy kétségbe ne essenek, de jól tudja, hogy az Urnák meg van a maga külön mértéke és súlya s az ember1 Consolabor et vindicabo. Izs. I. 24. 2 I. Kir. V. XXVIII. 15. 3 Vocavi ergo te, ut ostenderes mihi quid faciam. U. o. * Quare inquietasti me, ut suscitarer ? U. o. 5 Quid interrogas me, cum Dominus recesserit a te ? U. o. 6 Faciet enim tibi Dominus, sicut locutus est in manu mea. U. o. V. 17. 48*
