Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
754 DK. RÉZBÁNYAY JÓZSEF. sége majdnem mindig hamis. Mivel fájdalma csaknem mindig természetes félelem, a melyet ekkor a sír borzalma lehel beléje s az örök kínoknak lehető legélénkebb képe. Sír, de könnyei sze- rencsétlenségét, nem bűneit illetik. Kiabál, de ez nem az atyához való szerető visszatérés, hanem a bírójához érdekből való könyörgés hangja. Megveti tévedését de nem azért, mert érzi az Isten ellen elkövetett igazságtalanságait, hanem csak bajait, melyekbe önmagát temette bele. Fájdalmának csak önmaga a tárgya, könyörgéseinek önmaga a czélja; bűnbánatának önmaga az indító oka, gyönyörű- ségeiben semmit sem adott az Úrra, nem ad rá semmit bünbána- fában sem. Ó, ha bizonyos volna, hogy a halálon kívül mástól nem kell rettegnie s hogy a pokol csak álom, hibáinak borzalma elmosódnék leikéből, s ha megszüntetnék rettegését, azonnal föl- száríthatnák könnyeit. Téged tehát, felséges Istenem, aki a szívek mélyére hatsz s nem látszat után ítélsz, nem foglak rászedhetni egyes álkönnyek- kel, ha megtérésemet halálomig halogatom; könnyeim Ezsau és Antiochus könnyei, hiábavaló és megvetett könnyek ; szemed előtt bünösképen fogok föltűnni, aki remeg a vérpad láttára, nem pedig őszinte bűnbánó képében, aki bűnei emlékén szégyenkezik; szívem mélyén látni fogod gyalázatos szenvedélyeimnek még mindig élő gyökerét; szemed előtt arcátlan, világfi, gyönyörűséghaihászó, nagyralátó, boszúálló leszek ; félelmem csak a túlságos elpuliúltság következménye lesz, amely engem mindig oly nagy borzalommal töltött el minden csekély szenvedés láttára; minél érzékibb leszek, minél jobban bálványozom testemet, annál érzékenyebb leszek a félelemben, annál gyöngébb fájdalmaimban, ékesen szólobb vádo- lásaimban; s mire becsülhetnéd, fölséges Istenem, könnyeimet, melyek ugyanazon forrásból erednek, a honnan bűneim ? S ekkor, K. H., bajaik örvényéből emelik az égre szavukat s az igazságos Isten kineveti az önök lármáját, »ti sirtok, ő pedig igazsága trónjáról nevet könnyeiteken.«1 Verik mellöket, de szivök nem lágyul meg; nagyobb hűséget ígérnek neki, ha életűket meg- hosszabbítja; nevetve fogadja Ígéretüket, mert szívok romlott- ságából látja, hogy életöket meghosszabbítva, csak bűneiket szapo- rítanák; buzdítanák haláluk tanúit, hogy okuljanak példájukon, de az Úr titkon azt felelné : »Miért avatkozol te bele igazságaim hirdetésébe;«2 önmaguk mondanák neki: Uram, ne kelj ítéletre a te szolgáiddal; s ő azt felelné, hogy el vannak ítélve. Azt mondanák neki: 0, jóságos Istenem, csak a bűnösök megmenté- sére jöttél; s ő azt felelné, hogy a gonoszok számára nincs üdvös1 Ego quoque in interiora vestra ridebo. Példab. I. 26. ־ XLIX. Zsolt. 16.
