Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

744

DR. RÉZBARYAY JÓZSEF.

elhaló gondolatai álomhoz hasonlók; aki csak annyira bir gon־ dolkodni, amennyire álomban bírunk ?

Oh, felséges Istenem, ki igazságod trónjáról most sokkal inkább figyelsz, mint valaha, e szerencsétlen lélek titkos nyug־ talanságaira, mi folyik le közted és ő közte az utolsó pillanatban ? Mit találsz benne, •ami egy egész életet meg birna tisztítani bűneitől s haragodat le tudná csillapítani ? Teremtöjéhez fordul-e egyedül ? Iinádja-e titokban a nyert jótétemények adományozóját s hálátlanságának bosszúállóját? Megalázkodik-e teljesen az őt sújtani akaró kéz alatt ? Az örök kinra szánt léleknek tekinti-e magát, ha te igazságod szerint ítéled meg öt ? Fájdalma mélyéből küldi-e föl hozzád az őszinte megbánás kiáltásait ? Röppen-e el csak egyetlen kívánsága is, melyet te figyelmedre méltathatsz ? S ha épen nem indíthat meg téged, megbir-e legalább ismerni ? S mi egyebet látsz, felséges Istenem, az ő kínos küzdelmeiben, melj־et mutat, mint utolsó erőfeszítéseit egy oly léleknek, mely a halál ellen védekezik s egy gépezetnek, mely fölbomlik ?

Feleljenek erre én helyettem önök, K. Hallgatóim, akiket az Ur keze néha már a sír szájához juttatott, s aztán ismét visszavezetett onnan ? Midőn a halálos kín ágyán feküdtek, s az élet és halál közt küzködtek, örök boldogságuknak gondolatai foglalták-e el akkor ? Hol voltak akkor ? Mire használták értei- műket? Mit forgattak belsejükben? Nem zavaros, összefüggéstelen gondolatokat-e, melyek inkább bajaikkal, mint üdvösségükkel fog- lalkoztak ? Mi volt önökre nézve a haldoklók utolsó vigasza, melyet az egyház alkalmazni szokott ? Almok, melyeknek emléke sem maradt lelkűkben. Készebbnek találták volna-e magukat Jézus Krisztus előtt megjelenni, ha a betegséggel végződött volna életük ? Mily lélekállapottal jelentek volna meg a rettenetes tör- vényszék zsámolya előtt ? Mit mondtak róla önmaguk, miután egészségüket visszanyerték ? Azt mondták: mily őrültség az utolsó órát várni, minthogy semmire sem képes akkor az ember; hogy lelkiismeretüket akkor kell rendbehozni, mikor még egész- ségesek; de megtették-e ? Nem engedték-e magukat másodszor is meglepetni? S az egyedüli gyümölcse azon jótéteménynek, mely napjaikat meghosszabbította, nem egy hosszabb élet bűnei lesznek-e ?

De még inkább imádatra bir bennünket Istennek a bűnö- sökre mondott ítélete iránt, akik megtérésüket haláluk órájára halogatják, — az, hogy ha az ő irgalma néhány szabad pillana- tot enged az ily haldoklóknak ezen, üdvösségükre oly döntő és becses pillanatokban, ezeket is örökségének és családjának ren- dezése emészti föl. A beteg ágya körül sóvárgó gyermekek és rokonok lesik azt a pillanatot, mikor értelme megvilágosodik,