Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
734 DK. RÉZBÁNYAY JÓZSEF. nyíre sürgetsz engem, íme egy újabb sürgetés: »A vég elérke- zett, a vég megérkezett; az igazság, a melyről azt hitted, hogy elaludt, ellened támadt, íme az aj^ón kopog.«1 A bosszúállás nagy napja közel van. Rettegtetései hiábavalóknak, fenyegetései távoliaknak tetszettek, és »most mondja az Úr, közelről sújtalak, minden bűnödet fejedre halmozom és megtudod, hogy én vagyok az Úr, aki kopogok.2 Ily szókkal hív a törvényszék elé az Isten. Végre megjött a nap, amelyen meg kell jelenned: »Ecce dies, ecce venit, egressa est contritio.«3 A halál angyala visszavonul időről-időre, hogy a bünbánás idejét halogassa, végre azonban megjő a felsőbb parancs: »Fejezd be.«4 A kihallgató terem nyitva, a bíró székében ül; jöjj ide bűnös, védd ügyedet. Mily kevés időd van az előkészületre! Óh Istenem, mily rövid idő arra, hogy ily fontos ügyet lebonyolítsak, amilyen az én életem, az én számadásom! 0, mily fölösleges kiáltozásokat fogsz hallatni, mily keservesen sóhajtod vissza a sok kárba veszett esztendőt! Hiába, hiába; számodra nincs több idő! Belépsz az örökkévaló- ságba! (Látod, ott többé nincs napfény, amely megkezdi és végzi a napot, felosztja az évszakokat és éveket! Ez országban semmi- nek sem lesz vége. Maga az Isten mér föl itt mindent a maga végtelenségével.) Meglepődve és megsemmisítve látlak benneteket bírótok előtt. S nézzétek vádlóitokat is, azokat a szegényeket, akik kérlelhetetlen keményszívüségtek ellen emelik szavukat! III. RÉSZ. Azt vettem észre, K. H., hogy a nagy Apostol, sz. Pál, azokról szólván, akik önmagukat és gyönyörűségeiket szeretik, »kegyetlen, érzéketlen, irgalmatlan embereknek«6 nevezi őket, s engem gyakran meglepett e sajátos összekapcsolás. Valóban, a gyönyörűségekhez való e vak ragaszkodás először csak kellemes- nek látszik, s nem kegyetlennek, sem rossz következményűnek nem tartjuk. De könnyű kiábrándulnunk s észrevennünk e lát- szatos kellemességben egy veszélyes és végzetes erőt. Sz. Ágoston e hasonlattal világosítja föl: »Nézzétek csak a tüskékkel borított cserjét, amely megborsóztatja hátunkat, gyökere kellemes, nem szúrós; de ez hajtja ama tüskéket, amelyek szúrnak, kegyetlenül megsértik, megvérzik kezünket, ezen módon cselekszik a gyönyörű- ségek szeretete is.«6 Midőn a bölcseség könyvében a kéjelgöket 1 U. ott. 6. 3 Ezech. 7—9. 3 U. ott 10. * U. ott VII. 23. 3 II. Tim. III. 3, 4. * S. Aug. in Ps. C. XXXIX. n. 4.
