Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Nyőgér Antal: A tévedés mint házassági akadály

546

NYŐGÉR ANTAL.

sem, ami azonban a paráznaság esetének előfordultával meg- történhetik. Legyen bár nyavalyája a legirtózatosabb, olyan, amilyent csak elgondolni lehetséges, de még ekkor sem szabad ideiglenes elválásra sem gondolnia. E kifejezésekben benne van minden nyavalya, orvosolható és orvosolhatatlan, de mind- egy, bármilyenek legyenek ezek a betegségek, még ágytól, asztaltól való válásra sem adnak jogcímet. Azt mondhatná tán valaki ? Igen, úgy van, de csakis a házasság megkötése után bekövetkezett nyavalya nem ad jogcímet. Sz. Ágoston és a kánoni törvénygyűjtemény könyve ennek az ellenvetésnek is elejét veszi, mert oly fogyatkozást említ föl mindjárt a kijelentés elején, mely később, a házasság huzamos folyta- tása után, tűnik ugyan ki, ámde valójában már a házasság megkötése előtt is megvala: ez a magtalanság. Hogy pedig ugyanitt a tévedés is benne van ebben a »Si uxorem« kánonban, ezt szintén a magtalanság fölemlítése bizonyítja. Ki az ugyanis, aki házasságot köt s tudja azt, hogy házas- sága magzati áldás nélkül marad a másik fél testi fogyat- kozása miatt ? Ezt mondta sz. Ágoston, aki élt 354-től a 430. évig, így tehát ő ez időből, mely az egyház őskorával határos, tanúbizonysága az ő egyháza ama törvényeinek, hogy a tulajdonsági tévedés, bár ez a magtalanság, bár a legirtózatosabb gyógyíthatatlan betegség felől forogjon is fönn, mindazáltal e tévedés mégsem házasságbontó akadály. Sz. Ágostonnak e szavai Gratianus decretumai közt foglal- nak helyet, nyílt tanúbizonysága ez annak, hogy az egyház életében folytatólagos következetességgel a gyógyíthatatlan testi betegség felől fölmerült tévedés nem érvénytelenítheti az egyébként törvényesen megkötött házasságot; mert ez csakis tulajdonsági tévedés.

III. Sándor pápa a bajoni püspökhöz írván kimondja, hogy: »A házastársak a bólpoklosság miatt nem választan* dók el, és házasságra léphetnek (a bélpoklosok) és egymás irányában a hitvesi kötelességet teljesíteni tartoznak.«1

1 C. 2. X. de oonjug. lepros. (IV. 8.) »Quoniam nemini licet (excepta causa formicationis) uxorem dimittere : constat, quod sive mulier lepra percussa fuerit, seu alia gravi infirmitate detenta, non