Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

120

DR. RÉZBÁNYAY JÓZSEF,

az egészség kedvezett neki, sok mindenfelé elszóródtak gondolatai és könnyen széjjel is szóródhattak. De ah! mily szűk térre szorul most reá nézve a világ! Máskor megszokta, hogy tekintetét a menny boltján szerte hordozhassa, persze anélkül, hogy magasztalta volna Azt, aki ott fenn uralkodik; hogy legeltesse szemeit a teremtés szépségein, anélkül, hogy hálával tekintett volna fel a mindenek Alkotója és Fentartójához, végül, hogy üdülést vagy élvezetet szerezzen a társaság gyönyöreiből és szórakozásaiból, — most kénytelen tekintetét a kicsiny szoba egyhangú falaira szögezni, amelyek középpontján ö terül el, s ahol minden, amit csak lát, gondolatait ö reá magára és reménytelen állapotára irányítja.

Mindaz, ami csak a külvilágból börtönébe behatolhat, csak arra alkalmas, hogy helyzetét nehezítse. Ama csoportok helyett, amelyek közé vegyülni szokott és ahol vidámságot, jó kedvet árasztott maga körül, most csak a kevés jó ismerőst találja, akik még meglátogathatják, és nehány erőltetett vigasztaló szót■ kell belőlük kikoldulnia. A zajos mulatozások helyett, amelyek- ben részt szokott venni, most csak úgy hangzik be hozzá a világ zaja, hogy emlékeztesse, hogy künt épúgy foly minden vígan, mintha még ő is közöttük volna, hogy versenytársai távol- létében felülkerekednek, és ellenségei helyzetében diadalt ülnek felette. Most kezdi belátni és érezni a bálványnak semmiségét, amelyet imádott. Azt hitte, aki annak kegyét éldeli, az nem lehet semminek híjával. Éldelte ezt és most mégis látja, hogy elveszett ember és el van hagyatva a szerencse napjaiban. Abban a csalódásban ringatta magát, hogy a gazdagság általsegíti öt azon a veszedelmen, hogy vágyait tán ki nem elégíthetné: torkig úszik hőségben, és mégsem képes az emésztő láznak־ robot- jából csak egy órát is megvásárolni. Azt vélte, hogy dicsőség és köztisztelet képes lesz öt a legnagyobb küzdelmek között is fentartani: mindkettőből kijutott neki bőven, bővebben, mintsem legmerészebb álmaiban remélhette, ám a leghízelgőbb fuvallat sem képes többé kiaszott tagjaiba életerőt varázsolni.

Egyben ezer meg ezer tervét látja halomra döntve, amelye- két magában forralt, ezer meg ezer félig valósult vállalatát meghiúsulva, de ah! hogy »0 úgy építette házát, mint a moly, és mint az őr, úgy alkotta a levólszínt; megragadja öt a szükség, mint a víz, éjjel elnyomja őt a förgeteg. Fölkapja őt az égető szél és elviszi, és mint a forgószél, elragadja őt helyéről«. (Jób. 27, 18—21.)

Igen, szerencse volna még a bűnösre nézve, ha, amidőn a halál meglepi, elmúlt élte meddő voltának tudata volna az egyetlen, ami még kínozza öt. De most új hatalom kerekedik felül, melynek megnyilatkozásait mindeddig elnyomta, és kívánja most a maga