Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL.

119

vakságot, tekintve a borzasztó következményeket, amelyek a várat- lanul bekövetkező balált nyomon követendik ? A váratlanul beköszönő halál alatt nem csupán Isten rettenetes ítéletét értem, amidőn a bűnöst a gonoszok nyilvánvaló elrettentésére gonoszságé- nak teljében elragadja a halál, amidőn az istentelen kéjencet, mint Balthassart, kicsapongásai közepette éri a bűnhödés, ha a vakmerő Istengúnyolót az Ur angyala lesújtja, mint Heródest, abban a pillanatban, amikor épen azon van, hogy Teremtője nevét káromolja és átkozódjék. Ezek az Ur mennykő-csapásai, amelyek el vannak téve »az Úr haragjának csűrében« ritka és rettentő okulásul az emberiségnek; de hisz az ö igazságossága naponta készületlenül lel nem egy készületlen és gondatlan keresztényt. Meglepi a férfiút, aki napjait a rendes szórakozások szakadatlan láncolatában tölti el és alig vesz egy pillanatra időt arra, hogy megfontolja, miszerint lelke üdvét biztosítania és Istent ki kellene engesztelnie. Hallja ugyan, valahányszor a külső illem úgy hozza magával, hogy a vallás külső alakiságait megtartsa, hogy van az embernek fensőbb célja, mint csupán az, hogy szenvedélyeit kielégítse, pénzt gy'űjtsön, vagy kényelem után törekedjék. De az isteni igazság nem gyakorol reá mélyebb benyomást, és már megszokta, hogy minden komolyabb gondolatot és minden jámbor tanácsot kivessen szívéből, mint ahogy a római helytartó az apostol ijesztő prédikációját füle mellett engedte elhangzani: »most menj; majd alkalmas időben hívlak.« (Apóst. Csel. 24, 25.) Ezzel ringatja magát csalódásba, hogy, mivel még utolsó órája jó messze van, még elég ideje van ahhoz, hogy ezen alkalmatlan intelmekre hallgasson; engedi az időt tova lopózni, anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is megfontolná, hogy ez a végzetes idő sokkal közelebb van már hozzá,* mint mikor első ízben tartotta erről számadását. Régóta eltompult már a lelkiismeretfurdalások iránt, melyek első bűntényei miatt támadnak benne; korábbi gyalázatosságainak emlékezete már kialudt benne, és élete rohan feltartóztathatatlanul tova, anélkül, hogy a múltnak emléke világot vetne reá, vagy végcéljára, mint a folyam, amelynek tüköré épen akkor a legsimább, amikor árja szikla-örvény felett rohan el. Végre megtelik bűntényeinek mértéke, megpróbáltatásának ideje letelt, és íme, ama végzetes helyzetben találja magát, amelyről tudta, hogy elmaradhatatlan, de amelyet nem várt.

A halál előfutárai torkon ragadták, hogy biztosítsák e martalékáról. Környezetének szorgoskodása, hogy ügyeit rendezze, ápolóinak határozatlan és gyenge biztatásai, főkép erőinek hanyatlása, a végkimerülés reá kényszerítik a meggyőződést, hogy a fenyegető óra megérkezett, hogy még csak egy erősebb jelenet van hátra, s azzal az ítélet meg van pecsételve. Éltében, és míg