Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
118 DR. RÉZBÁNYA Y JÓZSEF. visszaesés esélyét is, mely utána megmarad, nem úgy tekintjük, mint annak bizonyítékát, hogy a halálnak hatalma van felettünk, és hogy egv-két ilyen eset, és mi a halál fiai vagyunk. »Köveket is kiváj a víz — mond a jámbor Jób — és elmossa lassan-lassan a földet: és épígyen semmisíted meg az embert. Erőt adtál neki, egy kevéssé, hogy mindenkorra átköltözzék: elváltoztatod színét és elköltözteted.« (Jób. 14, 19—20.) Amíg az élet még virulóban van, ismétlődik e figyelmeztetés bizonyos időközönkint; ha alkonyul, és a veszély fenyegetőbbre változik, gyakoriabbakká lesznek, majd utóbb naponta beköszöntőnek. De azért alig méltatják őket nag3־obb figyelemre. Év év után mélyebb barázdát vés már homlokunkra, a kór megtompítja érzékeinket és az élvvágynak is élét veszi; a folytonos használat megbénítja tagjainkat: mindazonáltal époly bútlanul biceg az agg, bár már a halál kirí szemén, a sir felé, mintha csak kilátásba helyezték volna neki, hogy elaggott testé- nek roncsai megörölve új életre fognak ébredni! Valóban, testvéreim, vakoknak kell lennünk, hogy igy ámítjuk magunkat és mindinkább közeledő feloszlásunk e bizonyt- tékái előtt, melyekkel nap nap után találkozunk, szemet hunyunk. Alig lépitek által a küszöböt, hogy gyászmenettel nem találkoz- nátok; alig mentek az anyaszentegyházba, hogy a megholtak sírkövei nem vennének benneteket körül: ahova csak lábatokat teszitek, a hantot a holtak hamvai teszik kövérré; ahol álltok, lábaitok alatt letűnt nagyságok sírja merednek. Az enyészet borzalma siklik végig ereiteken ; minden léptetekkel, melyet tesztek, több teret nyer fölöttetek, mígnem felülkerekedik. A halál uralma vesz körül benneteket és lakozik bennetek; és mégsem érzitek, hogy hatalmassága alatt állótok. Körületek minden halálról beszél; ép oly híven kisér bennünket, mint akár a saját árnyékunk, bár ah! sajnos, époly észrevétlenül is. Vajh’ mindezek után szükség volt-e rá, hogy még szent vallásunk is közbe vesse magát, halandó voltunkra emlékeztetve bennünket? Szükség volt-e reá, hogy próféta emlékeztesse az embert arra, hogy minden test fű és minden ékessége mint a mező virága? Szükség volt-e reá, hogy Isten Eia oly sokszor kiáltsa felénk, hogy utolsó látogatása közeleg, amikor legkevésbbé várjuk, és mint a tolvaj, éjjel lep meg bennünket. Szükség volt-e reá, évről-évre egy napot szentelni arra, hogy a por fiainak emlékezetébe legyen idézve, hogy halandók, őket az Úr oltárának zsámolyához egy begyűjteni és nekik megparancsolni, gondolják meg, hogy époly gyengék, mulandók, époly könnyen eltűnnek a föld színéről, mint a rokon hamu, amelylyel ezen intelmet homlokukra írjuk fel ? Ha mindemez intelmek ellenére elég oktalanság, ha valaki nem fél folyton a haláltól, micsoda néven nevezzük akkor ezt a
