Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL.

117

tinszemetek láttára diadalmasan azt, amit leginkább kedveltetek, — fiút, kiben családotok fentartóját láttátok, leányzót, kinek viruló szépsége sziveteknek leginkább hizelgett ? A természet rendje szerint úgy Ígérkezett, hogy ők fogják le majdan a ti pilláitokat és ők lépdelnek majdan zokogva koporsótok után. De a halál kedvét leli benne, hogy ezt a rendet megbontsa és így kénvszerítsen bennünket, hogy parancsa előtt meghódoljunk, onnan szedve martalékait, amit leginkább szeretünk, és hogy arról az oldalról okuljunk, amely oldalról legélesebben nyilallik lelkűnkbe a fájdalom, hogy sem kor, sem állapot, sem pénz el nem hárítja fejünkről a csapást, amely felettünk lebeg, hogyha a mi óránk ütött.

Minden óra, melyet megérünk, közelebb juttat, vagy űz bennünket ehhez a végzetes végcélhoz. Foglalkozásunk, mulatságunk, testalkotásunk következtében naponta különböző esélyeknek vagyunk kitéve, amelyek ezt siettethetik. Naponta olvassuk, vagy halljuk másokról, hogy oly körülmények között múltak ki, amelyekben reájok nézve semmi veszély sem rejlett és aminök között magunk is forogtunk; egyik, ártatlan üzleti ügyben útra kelve, sze- rencsétlenül húnyt el, mitől semmiféle eszély sem óvhatta meg, mások családjuk körében haltak el, oly események súlya alatt, amelyekről senkinek még csak sejtelme sem lehetett. Azonnal eszünkbe jut, hogy mi is hasonló körülmények között voltunk; néha magunk is csak nagy erőfeszítéssel menekülhettünk meg. De e tudat csak ismét szítja a saját biztonságunk édes tudatát, ahelyett, hogy annak megfontolására birna, mily esendő és törékeny az élet sajkája. Szerveink gyengéd alkata, ama szövevényes élet- működések, amelyeket az élet folyamata föltételez, az ellenünk működő ellenerők, amelyek minden egyes érütésnél felülkerekedni iparkodnak, még drágábbá teszik ránk nézve az életet. Úgyszólva már gyermekkorunkban magunkban hordozzuk a feloszlás csiráit, és már az időtől fogva kezdünk haldokolni. Az enyészet, melynek csirája úgyszólva lényünkben gyökerezik, növekvésünkkel erösbödik, táplálkozásunkkal élősködik, bennünk lappang, mint a rejtekböl feltörő ellenség, amely lassan, de bizton és folyvást fogyasztja az élet olaját, mígnem egészségünket teljesen aláásta és mi erőtlenül hullunk ölébe tehetetlen martalék gyanánt. Ugyszólva évről évre láthatjuk e munkálkodásának óva intő példáit. Minden pillanatban érzünk valami kis rosszullétet, mely talán elegendő néha arra, hogy aggodalomba ejtse rokonainkat, amely különben csak gyen- geségiinkre és halandó voltunkra emlékeztet bennünket, de mi érezzük, hogy csak még egy lökés, tán csak egy fuvallat, ha alkalmatlanul ér vala bennünket, rosszullétünk fokozódott, talán épen halállal végződött volna. De eme figyelmeztetés is észrevét- lenül, nyom nélkül vonult el fejünk felett. A gyengeséget és a