Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

114

DR. RÉZBÁNYÁT JÓZSEF.

cosodott tagjait lepellel vonták be, fátyolt vetettek borzalmat gerjesztő arcára és halántékát szalaggal fonták át. Mi sem vagyunk jobbak. A gazdagok a sírt márványba foglalják, a szegények a sírhalmot virággal halmozzák el. A halálnak győzelmi jele akként az élőkre nézve merőben kíváncsiság és bámulat tárgyává leszen és szívesen, feledjük hűvös, homályos otthonát, az enyészetet, amely lakában tenyész, s az ott elporladó hamvakat. »Oh, halál! — kiált fel méltán a bölcs — mily keserű a te emlékezeted az embernek, aki vagyonában leli boldogságát, annak az embernek, aki békében ól, akinek mindenben jól foly dolga!«1 De ha mi ezen önámításon iparkodunk, nem kevésbbé volt Isten igéje azon, hogy előre óvó intézkedéseket tegyen ennek ellenében kíméletlenül emlékeztetve bennünket elkerülhetetlen sorsunkra és a maga valóságában tüntetve fel előttünk a halált. Azt mondja, a halál közös végzete Adám összes fiainak, közös törvényszegé- söknek büntetése és nincsen rang, nincsen hatalom, nincs erény, amely megmenthet tőle. »Ez meghal erőben és egészségben, gazdagon és boldogan, más pedig meghal lelke keserűségében, minden gazdagság nélkül; s mindazonáltal együtt alusznak a porban és férgek fogják ellepni őket.« (Jób 21, 23, 25, 16.) Azt mondja, csak arra tápláljuk és gondozzuk testünket, hogy az elmúlásra megérleljük, mi ellen fellázadnak minden érzékeink; »mert az ember enyészet és az ember fia féreg« (Jób, 25, 6.) ; hogy szellemünket csak arra műveljük és képezzük, hogy a mindent elpusztító angyalnak nemesebb áldozatot vethessünk oda martalékul.

Azonban, testvéreim, a szentírás még fontosabb tanulságot is tartalmaz ezeknél. Értésünkre adja, hogy lényünk feloszlását azon időpontnak tekintsük, amely után fog csak elválni, hogy reánk vájjon örök jutalom avagy örök büntetés várakozik-e fizetésül? A halál napja a kapu, amelyen át a megpróbáltatás állapotából a fizetés állapotába térünk át; az a nap, amelyen kötelem és cselekvés dolgában végleg le kell számolnunk, és amelyen el kell dőlnie az ítéletnek, amely ellen nincs felebbezésnek helye. Szerencsés végezet iránt való aggodalmában fölemeli szavát az Ur Lelke, intve bennünket, hogy mindenkor legyünk készen, hogy mikor közeledik, ébren legyünk. Mert ha valaki közülünk, abban a hiszemben, hogy az ő ideje még messze van, folytatná vétkes mulatozásait, »eljő egy napon e szolgának ura, mikor nem várja, és oly órában, amikor nem tudja; és elkülöníti és részét a kép- mutatókéval adja ki, hol leszen sírás és fogak csikorgatása«. (Mát. 24, 50—51.) Hogy e szerencsétlen meglepetéstől meg legyünk óva, ez életünk nagy feladata. E végből komoly megfontolásul

Sirák. 41, 1—2.