Hittudományi Folyóirat 13. (1902)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

86

DE. RÉZBÁNYAY JÓZSEF.

Már az ókorban bét csodát ismertek általában és hét művészetet különböztettek meg. Mindegyiknek megvolt a maga múzsája. De a szónoklat múzsájának arany hálót vagy fűzért adtak a kezébe, mintha csak jelezni akarták volna, hogy az a többi csodákat és mind a hót művészetet összeköti és egyesíti magában.

S valóban a szónoklatban egyesül a költészet magasz- tossága a zene harmóniájával, az építészet arányaival, a szobrászat alkotó erejével, a dalnak csengése a festészet pompájával s a drámai művészet erejével.

De ép azért oly nehéz művészet is a szónoklat!

Ép azért oly ritka a nagy egyházi szónok! »Ha sorba látogatjuk templomainkat, melyeknek szószékein Isten igéje hangzik, — úgymond egy író — csak nagyon kevés oly beszédet fogunk hallani, mely csak némileg is megállaná helyét az egyház nagy szónokai mellett. Keresem a hibát. Talán a megkészitett beszéd nem üti meg a mértéket? vagy a szónok fogyatékos előadása oka e silány hatásnak, mely nem termi meg a lelki megújulás gyümölcseit ? Néha ez, néha az, — legtöbbször mindkettő karöltve szállítja le az egyházi beszédet ama magaslatról, melyen mindenkor állania kellene. Pedig ennek sohasem volna szabad meg- történnie, különösen napjainkban, midőn a vallástalanság és hit iránt való közönyösség egészen a templom ajtajáig, sőt az oltárig tolakodik s talán épen a szószék alatt hallatja fitymáló és gúnyolódó megjegyzéseit. — Mi, akik magunk is egyházi szónokok vagyunk, e kérdésen közönyösen át nem surranhatunk!«

Mennyivel inkább szükséges tehát az egyházi szónoklat terén az üdvös reform, a fáradhatatlan tanulmány!

Mindenesetre tudja az is — mond ide vonatkozólag egyik legkitűnőbb Írónk1, — aki így prédikál, hogy az Isten igéje hirdetésének az a célja, hogy hallgatóit meg1 L’éloquence chrétienne dans l’idée et dans la pratique. Pár le P. B. Gisbert, de la Comp, de Jésus. Amsterdam. 1728. Chap. 4-5.