Hittudományi Folyóirat 13. (1902)

Irodalmi értesítő

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

413

után az első kegyelmi eszköz a lelkek üdvözítésére s idő- rendi tekintetben azokat megelőzi: docete, baptizate.

Az eposzról, a drámáról és tragédiáról azt tartjuk, hogy ezek az embernek Isten által adott tehetség gyönyörű gyümölcsei, az emberek okulására, szellemük felemelésére, gyönyörködtetésére, nagy emberek s nagy események fenkölt, magasztaló megörökítésére; az emberi szenvedélyek, téve- dósek, bűnök összeütközéséből származó eshetőségek bemuta- tására, hasznos tanulságok levonására.

Pázmány Pétert pedig nem tartjuk »tehetségtelen szónoknak« ; érette és szónoki működéséért hálát adunk az Istennek s arra kérjük Jézust, hogy minden emberöltőben adjon édes hazánknak és szegény egyházunknak egy Páz- mány Pétert.

A tudós fordító rír reánk vonatkozó megjegyzéseiből azt látjuk, hogy másnemű nagy elfoglaltsága miatt a prédi- káció irodalom jelen állásáról nincs kellőleg tájékozva, ezért mondja: »Pedig addig, mint egy kiváló sikerrel működő egyházi szónok mondta, Bossuet nagyon is magas lesz a fiatalságnak, melyet nem igyekeznek megfelelő képzéssel a kellő színvonalra emelni.« 1

Az ifjúság erre kellőleg elő van készítve, 1891-ben megjelent tankönyvem bemutatja első izleltetőül röviden Bossuet-t, 1895-ben külön megjelent művem négy ívnyi terjedelemben foglalkozik Bossuet-vel, ugyanitt rá irányi- tottam a figyelmet az értekezőnek kitűnő fordítására. Bossuet-t tehát már ismertük, e II. köt. megjelenése előtt.

Pázmányra vonatkozólag ezt veti ellenem: »T. bírálóm velem szemben azt mondja, hogy igazságot tudna szolgáltatni Pázmánynak, de ismertetésének szűk kerete nem engedi. Ezt az állítását hozzám rossz helyre címezte. Tegye meg t. bírálóm külön értekezésben«.2

Ez, a felhívás keltét tekintve, két évvel korábban megtörtént, terjedelemre nézve bőségesen a Hittudományi Eolyóirat 1900. évi III. és IV. füzetében.

1 I. m. IX. 1. és XV. 1.

־ I. m. XIV. 1.