Hittudományi Folyóirat 13. (1902)

V. S.: Tolsztoj a keresztény vallásról

340

TOLSZTOJ A KERESZTÉNY VALLÁSRÓL.

az emberiség fejlődésének csak egy avult stádiuma, mely akadályozza haladását. Elfogadta, hogy az emberiség két perióduson küzdötte át már magát: a vallásin és a méta- fizikain, s most a harmadik s legmagasabb fejlődési fokot érte el, a tudományost.

Ámde ha megegyeznénk is abban, hogy a vallás eredetét bizonyos titokzatos lényeknek a természet felfoghatatlan erői tapasztalatának láttára előidézett és fölébresztett tiszteletére kell visszavezetnünk, habár Sokratest, Descartes-ot,*Newtont bizonynyal nem az vezette istenhivésre, mindjárt utána föltolul a kérdés, honnan támad az emberben egy láthatat- lan, természetfölötti lény eszméje? Hisz ha az ember fél a dörgéstől, villámlástól, félhet anélkül is, hogy azért szűk- ségkép egy láthatatlan és természetfölötti Jupiterre kellene gondolnia, aki mennyköveivel az embereket agyonsujtja. Ha a halál megjelenülne az emberek előtt, halálra rémül- nének. Miért találnának fel tehát kísérteteket, hogy képzelet- ben velük foglalkozzanak ? Nyilvánvaló, hogyha egy örökké- való, mindenható lény létezését teszik föl, erre nem csupán félelem, hanem valami más ok is kell, hogy vezesse őket, s ebben kell keresni a vallásnak is lényegét.

Különben is mindenki tudja, hogy a vallásos érzést kora gyermekkorában sem valami külső, érzéki ijesztő jelenség, hanem ellenkezőleg, inkább saját gyarlóságának, elhagyatottságának és bűnösségének belső tudata fejlesztette ki. Ezzel bebizonyítottnak vehető úgy a külső, mint a belső tapasztalat útján, hogy a vallás nem az ismeretlen termé- szeti erők babonás félelme által gerjesztett istenhitben áll, ami különben is csak az értelmi fejlettség kezdetleges álla- potában fordulhat elő, hanem valami egyébben, ami egészen független a félelemtől és a műveltségi foktól.

Es valóban, amint az ember csecsemőkora állati exis- tentiájából észszerű lénye tudatára ébred, nem kerülheti ki figyelmét, hogy a körülötte levő élet hogyan újul meg szünetlenül, állandóan alárendelve valami örök törvény- nek, csak ő maga, akit az egész világegyetemtől különálló lénynek tart, van halálra s a határtalan tér- és időben