Hittudományi Folyóirat 13. (1902)

Kudora János: Magyar egyházi szónokok

MAGYAR EGYHÁZI SZÓNOKOK.

127

vége, a nép hazatér, a halott ott marad a férgek hatal- mában. Mindenki folytatja a maga dolgát, mint a világ az ő folyását. Egy-két napig még megfordul neve az élők jakain, aztán elfeledik, legföllebb azok átkában él emlékezete, kiket boldogtalanokká tett. így jár a földön. Hát a más- világon? Oh Istenem, mily nehéz e gondolatot elviselni! Ne is fűzzük azt tovább: emlékezzünk meg inkább a jámborok temetéséről. Mily ellenkezőn, de egyúttal, mily vigasztalón történik ott minden.

A jámbor testét is kiterítik a halotti ágyra, kezére fűzik az olvasót; oda is illik, mintha a füzér minden bim- bajának meg volna helye. Szépen összeillik az összetett kéz, a halovány orcának nemes nyugalmával, mintha most is imádkoznék. Bejelentik a papnál. Meghalt szegény — így beszél a lelki atya — magához vette az Isten. Vége a szenvedésnek. Oly nyugodt lélekkel írja be a halottas könyvbe, bízván, hogy az élet könyvébe régen be van írva. Kicsendítik: oly szívrehatón szólnak a harangok, mintha csak tudnák, hogy olyannak halálát hirdetik, ki mindig gyönyörködött hangjukban. Az emberek között szájról szájra jár, meghalt, az Isten nyugtassa meg. Aztán meg újra kezdik, a pap és nép, mintha könnyebb volna, ha felőle beszélnek, mindenik tud valami szépet, jót mondani róla. Siratják a szegények : pedig a kinek halálán a szegények sírnak, annak temetésén az angyalok örvendeznek.1 Mindenki siet a temetésre: mintha csak mindnyájan szemeikkel látnák, hogyan emelkedik a közös imádság illatja Isten felé. Oh mily szívreható, mily kimondhatatlanul édes vigasz- talás malasztja száll a szívekre, midőn a szent ének szavai zengenek:

A míg éltem e világon,

Benned bíztam Istenem!

Mindennemű dolgaimban Csak te voltál mindenem,

Istenem ! Istenem ! Ki voltál mindenem,

Könyörülj én lelkemen.2

1 Szép szentencia. Szerző.

2 Tárkányi Katb. egyh. Énektár.