Hittudományi Folyóirat 12. (1901)

Nyőgér Antal: Az oltár

784

NYŐGÉR ANTAL.

Az egyház e rendeletével, ami méltatlan volna a szent helyhez, azt szigorúan eltávolítja onnan, de ugyan- ezzel igenis megengedi és akarja, hogy ami emeli azt, az ott legyen.

A püspöki szerkönyv leírja, hogy az egyház milyen- nek óhajtja látni az ő templomának oltárát, amikor ünnepi díszbe öltözik.

Az ereklyéken és szentképeken kívül — írja a Ponti- finale »még illatos élő-, vagy selyemből készült virágok- kai és lombokkal mindenképpen ékes edényeket is oda lehet az oltárra helyezni.« 1

Ezzel tehát kifejezetten jelzi az egyház ama óhaját, hogy oltárain virágdísz is legyen és pedig első sorban, ha csak lehetséges, elővirágok.

Az oltárnak ily díszítése egészen természetes, leg- többször még a pogányoknak bálványoltárai sem szüköl- ködtek virágdísz nélkül. A rómaiak pogány oltárain bemu- tatott áldozatok mellett mindig ott volt a virág, a kellő gondozás mellett majd mindig díszlő verbéna. Még e pogány s oly sok tévedésektől zavaros lelkek mélyén is megmaradt az ösztökélés arra, hogy, ha az isteneik oltárai elé járultak volt, odavigyék kedveskedő áldozatul a virá- gokat, amikkel az általok is megvallott mennyei jóság gyönyörű hímes pompába öltöztette a föld kerekségét.

A keresztény embert ez általános, természetes érzeten kívül, még egy más magasztos indító ok is lelkesíti, hogy virágokkal ékesítse oltárát. Ez ok az, hogy a keresztény oltár Krisztus oltára s Krisztust jelenti, maga a Krisztus nyugszik ezen, aki pedig úgy szerette a virágokat. Az Ige, amikor testté lön, a megtestesülés fölsóges titkának szin- helyéül a virágok városát, Názárethet választotta, amikor fölméne a mennyekbe, hogy ott üljön az Atya Istennek jobbja felül, dicsőséges lábai a dús lomboktól illatos, virá- goktól ékes olajfák hegyét érintették utoljára a földön.

Magasztos oktatásaiba beleszőtte a mezei liliomokat,

1 Oaer. Episc. lib. 1. c. 12. n. 11.