Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
V. J.: La Bruyére és Prévost-Paradol az egyházi szónoklatról
LA-BRUYÉRE ÉS PRÉVOST-PARADOL AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL. — Adalék ennek történetéhez. — xvii. század örökké emlékezetes marad az egyházi szónoklat történetében. Az egyháztörténet minden korszakában voltak ugyan nagy egyházi szónokok, de modern nyelven klasszikus tökélyre legelőbb a franciák vitték. Sz. Ágoston, nagy sz. Leó pápa, aranyszájú sz. János, és más latin és görög egyházatyák nagy szónokok voltak, s a klasszikus rhetorikához jártak iskolába, az utolsó fényt árasztották a latin és görög nyelvre, mindakettőt alkal- mássá téve a kereszténység szolgálatára. A középkorban is szónokoltak a nép nyelvén; a XII. század ismer irodalmi színvonalon álló latin egyházi beszédeket, melyek egyháziak számára készültek, s a melyeket a kényes renaissance is tudott élvezni. A XIII. század a latin nyelvű egyházi szónoklat is a scholasztika befolyása alá került, de azok- nak többé-kevésbbé emelkedett színvonalát a nép nyelvén tartott szónoklatok nem érték el. Az olasz és német nyelv emlékei között azonban nem egy irodalmi becsű egyházi szónoklat található, még a reformációt megelőzőleg. Eltekintve assisii sz. Ferencnek naivul bájos beszédeitől, a XV. századnak bűnbánatot prédikáló nagy szónokai, valamint a keresztes hadjáratok kiváló szónokai nem csekély eloquentiát fejtettek ki. Bizo- nyos, hogy a kulturnópeknél, az olasz, német és franciánál
