Hittudományi Folyóirat 12. (1901)

Dr. Vetési József: Egy XVII. századbeli apologia

EGY XTI1. SZÁZADBELI APOLOGIA.

339

közönyös vagy hitetlen áramlatát. A munka utolsóelőtti fejezete szól az egyházi szónoklatról, az utolsó eme áram- latról, s így annak méltó befejezése, s már a helye is elárulja az író lelkületét, aki abban találja föl e korszak betegségét, amely még csak lappang, még nem harapózott el, még nem lepte be az egész testet, de ha nem gyógyítják, megrohanja és fölbomlasztja az egész szervezetet. A Labruyere apolo- giája is magán viseli a kor bélyegét, s így korfestő is. Érvelései — hisz egy munka fejezetébe vannak szorítva amely több mint 200 év előtt látott napvilágot — nem lesznek kimerítők, de híven be fogják mutatni a kor szel- lemi színvonalát s az okoskodásnak és bizonyítékoknak azon nemét, amelylyel födözték magukat a XVII. század hitet- lenei, s így megvan a kultúrtörténeti fontosságuk. Érvelései között nem egy olyan, amelyet már ismerünk, ennek oka pedig egyenesen az, hogy minden kornak hitetlenei, főleg a materialisták, ragaszkodtak az ellenvetéseknek egy cső- portjához, amelyek örökösen ismétlődnek, s amelyek kipusz- títhatatlanoknak látszanak, dacára, hogy már a görög szó- lista és materialista hasonló módon érvelt. De találunk majd Labmyérenél szép gondolatokat, amelyeknek értéke soha sem vesz el: ezek az ő sajátjai, amelyekkel a kérész- tény vallás igazságainak fényesebb megvilágításához járult, s épen azok adnak gondolatainak irodalmi jelentőséget is.

A fejezetnek címe: az erős lelkekről, szól tehát az olyan erős szellemekről, akiknek van elég erejük Isten létét tagadni, mindent a véletlennek tulajdonítani, gondviselést el nem ismerni, a lélek halhatatlanságát, túlvilági életet tagadásba venni. »Yan az erős lelkeknek tudomásuk arról, — így kezdi — hogy iróniából nevezték el őket ? Van-e annál nagyobb gyöngeség, mint bizonytalanságban lenni letelünk, életünk, érzékeink, ismereteink kezdetéről, s arról, hogy mi lesz ennek a vége ? Kell-e annál nagyobb lehan- goltság, mint kételkedni azon, hogy vájjon lelkünk nem anyag-e, mint a kő és hüllő, s hogy épen úgy pusztul el, mint e hitvány dolgok ? Nincs-e nagyobb erő és fenség ama fölfogásban, hogy lelkűnkben megvan egy legfelsőbb lény