Hittudományi Folyóirat 11. (1900)

Végh Kálmán: A plébánosok beiktatása

364

VÉGH KÁLMÁÍÍ.

sem a plébános önmagának bírája nem lehet, hanem úgy az egyik mint a másik, jogos és köteles a szentszéki tár- gyalás alapján megvizsgáltatni az ügyet, melynek ítéletét azután esetleg mindkét fél megfelebbezheti egész a római Curiáig. A napoleonida desservantok esete nem ilyen. A kanonisták itt csak két fórumot ismernek: a püspököt és a Curiát; ez utóbbihoz is csak birtokon kívül felebbezhet az elmozdított desservant. A plébánosok, parochusok, curatu- sok stb. vagyis a magyar lelki pásztorok, a püspöktől az érsekhez, innen Rómához felebbeznek és mindig birtokon belül. Mert a Tridentinum világosan kifejezi az elmozdítás szabá- lyát, midőn így szól: »Juxta sacrorum canonum constitu- tiones.« Nagyon helyesen érvel tehát Kober, midőn ezeket mondja: »Az annyi vita tárgyát képezett inamovibilitás tehát a kánonjog szerint nem a hivataltól való teljes elmoz- díthatatlanságot jelenti, hanem bizonyos processualis eljá- rásra való jogosultságot, 11a a püspök arról győződnék meg. hogy a letételnek vagy áttételnek esete forog fenn.« (Frei- burgi Kirchenlex.: Pfarrer).

Ugyan hová is vezetne, kivált némely viharos időben, az az absolut önkény, mely a püspököt teljhatalommal ruházza fel plébánosával szemben, ki az egyházmegye vala- melyik zugában, ki tudja milyen gonosz intrikák־ között folytatja, esetleg el is romlott népe között a megváltás verejtókes munkáját ?! A kánonjog mily bölcs ezzel a fel- fogással szemben és mennyire idegen tőle! III.

III.

Értekezésem utolsó részében még egy tévedést kell kiigazítanom, melyen úgy szólván a lelkipásztorokról alko- tott, újabbkori, balga jogi felfogás sarkallik, — és ez az investitura, a beigtatás. Már az elöljáró beszédben szóltam azon tévedésekről melyek e téren napi renden vannak. »Investiturát nyert,« olvassuk egyesekről. Sok egyházmegyé- ben az ilyen ünnepélyesen beigtatott lelkipásztorokat az egyházmegyei névtár correctora latinul parochusra javítja