Hittudományi Folyóirat 11. (1900)
Dr. Szánthó Géza: Az állami törvények kötelező ereje
AZ ÁLLAMI TÖRVÉNYEK KÖTELEZŐ EREJE. 307 szettörvény kötelez az állami törvény által előírt cseleke- detre vagy annak kerülésére és akkor tulajdonképen a tér- mészettörvény és nem az állami törvény kötelez bűn terhe alatt. Nem igaz tehát a tétel: »Az állami törvények lelki- ismeretben köteleznek.« Az ellenvetésre ez a feleletünk: Az állami törvény másodrendű ugyan, de legközelebbi oka a bűn terhe alatt való kötelezettségnek, mely az örök, ille- tőleg természeti törvényen mint első okon alapul. Az oly eredményt pedig, mely legközelebb a másodrendű októl származik, úgy hogy nem is származhatnék az első októl, ha a másodnendű ok nincsen, az ily eredményt egyszerűen a másodrendű oknak tulajdoníthatjuk.1 Gerson, jogtudós, ki tételünk ellenfelei közé tartozik, az emberi törvénynek nem tulajdonít egyéb szerepet, mint- hogy magyarázata legyen azon kötelességnek, melyet az isteni törvény magában foglal. Szavai szerint egyedül Isten adhat oly parancsoló vagy tiltó rendeletet, mely az örök halál büntetésének terhe alatt kötelez. Ebből azután azt következteti, hogy a hányszor valaki emberi törvény ellen vét, nem azért követ el bűnt, mert az emberi törvényt hágja át, hanem mert az isteni törvényt szegi meg, mely vele össze van kötve. Véleményét osztja Almain jogtudós azon különbséggel, hogy míg Gerson általában emberi tör- vényekről szól, tehát beleérti az egyházi törvényeket is, addig ő csakis az állami törvényeket említi. Sőt velük együtt érez több régi jogtudós, midőn azt vallják, hogy nem épen bizonyos, vájjon az állami törvények is, miként az egy- háziak köteleznek-e lelkiismeretben? Gerson felfogása téves, amennyiben csakis a tételes isteni vagy természeti törvénytől való levezetésre alapítja az emberi törvény kötelező erejét. Mert igaz ugyan, hogy az emberi törvény kötelező ereje a természettörvény és az isteni törvény elvein alapul, mindazonáltal, maga az emberi törvény közvetetlenül is megadja a lelkiismeretben való 1 Suarez : De legibus III. c. 21. 5. > Effectus, qui proxime est a causa secunda, ita ut a prima non fieret, nisi per illam, secundae simpliciter tribuitur.«
