Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Horváth István: A pápai iurisdictio jogi természete
80 DR. HORVATH ISTVÁN. el e körülmények józan megítélésével azt, hogy a pápaság már e kezdetleges korban is ép oly fénynyel, ép oly hatás- körrel s ép oly feltétlen szabályozott formákban és szigo- rúan körvonalozott hatáskörben lépjen működése terére, mint történt YII—VIII századdal utóbb, mikor a létküzdelem veszélyeit túlélve, hatalomköre az egyház terjedésével arány- ban mindenképen megállapodott s megerősödött. Úgy vélem, csak e körülmények teljes figyelmen kívül hagyásának lehet tulajdonítani Pinel múlt századbeli egyházi írónak (állító- lag az oratoriánusok rendjének tagja volt Franciaországban, melyből azonban 1750-ben kilépett) azon vakmerő, minden egyháztörtónelmi és dogmatikai tanúbizonyságot figyelmen kívül hagyó nyilatkozatát, mely szerint »a pápai egyetemes és isteni eredetű joghatóság, melyet a római pápák ma tulajdonítanak maguknak, nem egyéb, mint hiú és üres koholmány, amelyre az emberek a nicaeai zsinat idején (325-ben) még távolról sem gondoltak.« 1 Mindenki, aki számot vet a pápaságnak sz. Péterben tör- tónt megalapításával, egyházatyák és tudoroknak az egyház- főnökség eredete s természete felől tett egyhangú nyilat- kozataival, a legrégibb zsinatok idevágó határozmányaival, Pinel fenti szavaiban csak az igazság konok megtagadását, egy merész »hazugságot« fog találni; de félrevezettetni magát általuk nem fogja. A valóság abban áll, hogy a kereszténység zsenge koréiban, három első századában az elnyomatás, üldözések, a római pogány társadalom és állam- szervezet mellett 8 a közlekedés nehéz, lassú volta miatt az egyházi kormányzat csak szűk, helyi körükben mozog- hatott, tehát némikép partikuláris színezetet mutathatott; a hitélet melegsége, a kis számú hívek szoros összetartása s egymásra utaltsága, pásztorukkal való közvetlen s állandó érintkezése s az egyes hitközségek elszigeteltsége, távol fekvése a magasabb, tágabbkörű egység szükségét és alkal1 Ld. Pinel »De Primatu Bom. Pontificis« 388. o.: »Jurisdictio liaec universalis et divina, quam sibi arrogant hodie Romani Ponti- fices, nil nisi vanum et inane figmentum est, ne cogitatum quidem Nicaeni Concilii temporibus.«
