Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Ochaba A. János: A lelkipásztori okosságról
186 DK. OCH ABA A. JÁNOS. tást és teljesen önmagára lesz hagyatva, nincs segítő for- rása, egyedül saját okossága szerint keilend eljárnia. Hogyan sajátítjuk el tehát a lelkipásztornak oly any- nyira szükséges valódi okosságot ? Hol találjuk szabályait ? Ki tanít reá ? A keresztény okosság, melynek alkalmazása a lelki- pásztorkodás terén — miként már megjegyeztem — a lelki- pásztori okosságot képezi, tulaj donképeni forrása: a Levesz- tény szeretet. Ez fogja a lelkipásztort első sorban okosságra tanítani. Annál inkább lesz okos a lelkipásztor, minél nagyobb szeretettel viseltetik Isten és nyája irányában; mert amely lelkipásztor igaz keresztény szeretettel bir, azt ékesíteni fogják a lelkipásztorkodáshoz szükséges egyéb erények is s ment lesz minden akadálythozó hibáktól; mivelhogy a sze- retet — miként az irás szava mondja — tűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, nem cselekszik rosszul, nem fiival- kodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed 11a1־agra, nem gondol rosszat, nem örül a hamisságon, hanem az igazságon örvend, mindent elvisel, mindent elhisz (= szívesen hisz minden jót embertársáról), mindent remél (= mindig a jobbat reményű felebarátjáról), mindent elszen- ved.1 Azon lelkipásztor, ki ezen tulajdonnal van felruházva, az céljának nem csak eszközeit, de sikerét is már előre birja kezében letéve; nem fog ő bérenc szerepet vinni, hanem úgy önmagának, valamint nyájának is azzá és olyan leszen, minek és a minőnek egy lelkipásztornak lennie kell t. i. okos vezérének és atyjának; mint ilyen pedig mindenkor képes lesz szembeszállani a világ minden fondorlatai- és ellenvetéseivel s nyáját bizton fogja vezetni az örök üdv utjain. Az atya szeretettel viseltetik családja iránt; ez tér- mészetébe lett oltva azon pillanattól kezdve, midőn atyává lett s ezen szeretete kormányozza eszét családja érdekeiben, ezen szeretete észrevétet vele mindent, ami családja hasz- nára esetleg kárára volna. így a lelkipásztor is hitközsége 1 Kor, 13, 4-7.
