Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Ochaba A. János: A lelkipásztori okosságról
A LELKIPÁSZTORI OKOSSÁGRÓL. 187 lelkiatyja s azon pillanattól kezdve, melyben azzá lett, kell bogy szerettei karolja fel lelki gyermekeit: hívőit. Hiszen Krisztus, a legfőbb pásztor is annyira szerette a világ nagy családját: az emberiséget, hogy életét adá érte s győzedel- meskedett. Mert tagadhatatlan tény, hogy a szeretet egye- dűl az, mely viszontszeretetre talál, megnyeri a szíveket s minden jó iránt fogékonypyá tesz. A keresztény szeretetből sarjadzanak mindazon tulajdonságok, melyek nélkül a lel- kész pásztorkodni soha sem leszen képes, igy nevezetesen a lelkipásztornak oly nagy fokban szükséges: Szelídség, melynek hódító erejéről már Üdvözítőnk emlékezett meg midőn mondotta: boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet;1 vagyis maguk számára hódítják annak lakóit, azokkal békében, egyetértés- és jóakaratban élnek; mert a szolidság nem haragszik és nem veszekszik. Már a pogány Aristoteles, ecsetelvén a szelídséget, mondotta: a sze- lidség a lelkes szabadság erénye, melylyel akik bírnak, nehezen indíttatnak haragra. A szelídségnek pedig főtulaj- dona: hogy mérsékelve és nyugodtan tűrje a megvettetéseket s bosszúra ne ragadtassék, sem egykönnyen haragra ne indíttassák; mert a hol a harag fészkel, ott uralkodik a békétlenség, ez pedig minden üdvösnek akadálya.1 2 Vannak emberek, kik annyira szigornak, hogy a kegyel- messég minden szelídségét elvetik és vannak annyira sze- lidek, hogy hatalmuk jogait sem gyakorolják. Hanem min- den kormányzónak e kettőt kell szem előtt tartania: sem a fegyelem szigorával a kegyelmesség szelídségét, sem a szelídséggel a fegyelen szigorát el ne vesse; de a buzgalom szenvedélyétől se keményedjék meg, midőn a makacsokat bünteti; sem a fegyelem szigorát ne lágyítsa, midőn a vét- keseket kell megigazítania. Vezesse a fegyelem szigora a szelídséget, a szelídség pedig mérsékelje a szigort és igy egyik a másikat vezetvén, sem a szigor nem leszen kemény, sem a szelídség együgyű és fogyatkozott, mondja nagy sz. Ger1 Máté 5, 4. 2 Aristoteles. Liber de virtutibus IV. 26.
