Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Babik József: Szerzetesrendek

79U

Hiszem eddig az volt természet szokása,

Hogy nem ért kunyhókat menykövek tsapása :

Emésztő kénköve tsak magos helyekre.

Hívságnak áldozott nagy épületekre Szállt, hogy megalázza felfuvalkodását;

Jósef felforgattya ennek is folyását;

Már Zobor tetején s majki erdőségben Állnak a barlangok néma csendességben.

Nem hallatik szózat! Nem szent sóhajtások.

Nem nyílnak az égre buzgó pillantások !

Elmúltak lakosi, nints ember pusztáin,.

Tsak vadak csapásit látni most útzáin,

Kik, ha a teleknek havas fermetege Harsog az erdőkbe, s üldözi hidege,

E fedelek alatt menedékhelyeket.

Találnak magoknak meleg rejtekeket Miként tsudálkoznak e vad teremtések,

Hogy azon helyen van bátor heverések,

Melly elébb ájtatos férfiak szavával,

Zengett az Istennek magasztalásával.

E felleg erdőkből tzanmog városokra,

Szinte oly ártatlan s szelíd lakásokra,

Szüzek, kik városi lármák közepében Elrejtekeztetek szent Klára nevében stb.

A feloszlott szerzetek, eltörlött zárdák legnagyobb részének emléke ma már csak legfeljebb Fnxhoffer-Czinár »Monasteriologiá«-jában s a néphagyományban, vagy a helynevekben maradt fenn.

Azt hiszem, hogy nem lesz érdektelen, ha a szerzetes- rendek magyar elnevezéseivel foglalkozunk.

Hogy a szerzetes rendek a remeteéletből fejlődtek ki, tudjuk az egyháztörténetemből. A keg3Tetlen üldözések vihara elől sok, magát gyöngének érző lélek a pusztákba menekült (eremitae), mások a világ hiúságait megvetvén, vonultak oda (anachoretae), hogy egyedül Istennek éljenek (solitarii). Szent Pál és Antal voltak a remeték ősatyjai, Pachomius már némi összefüggést hozott létre a puszták lakói között. A re- meteélet varázsa hódító erővel ragadta meg a Nyugaton élők szivét is; itt is meghonosodott s különböző változáso- kon és módosulásokon átmenve évszázadokon keresztül fen-