Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Babik József: Szerzetesrendek

789

E bedőlt folyosón áradt végig a dal,

Mely küzdeni szállt az égi hatalommal;

Hangjára lelippent a villám, a felleg S mindketten amott a sziklán térdepeltek.

Hát e csonka ív itt ? — a kapuból maradt.

Melyen túl letörpül a vas önakarat,

S a szent engedelem vévén által lelked.

Szárnyán Istenednek válláig emelget . . .

:Szinte látom őket, mint röpülnek ide.

Hozományul szívét nyújtja mindenike.

Némelyiké vérzik titkos fájdalomban.

Azért kopogtat oly halványan, nyugodtan : —

Más vitézi karddal van még felövezve,

Hanem lefekteti szépen a küszöbre,

Ajkára szorítja az olvasó-szemet,

S rája tüzes, forró könyüket ereget:

»Isten hozzád, csaták vérpiros virága,

Üdvözlégy lelkemnek arany napvilága !«

Itt meg karcsú ifjú lesütött szemekkel.

Kit egy földi angyal véres átka terhel . . .

»Szörköntöst barátim! s fürteimre hanvat,

Míg a bűn, míg a szív együtt el nem hamvad!«

És bemén zokogni, múltját vezekleni,

Az éjben, a könnyben édes kedvét leli;

Sokáig nem látja még e vad erdő sem.

Míg egyszer előlép, — de már akkor őszen,

Ki-kiballag ama csöndes kerek tóra,

Kelet felé fordttl, emlékezik róla . . .

(Mindszenty Gedeon.)

Azonban részint az idő zordon vihara, részint a zsar- noki önkény szívtelen parancsa szétrebbenté az erdő énekes madarait, a jámbor szerzeteseket, feldúlta csöndes fészkeiket, a kolostorokat. II. József, a kalapos király mérte a szerze- tesrendekre a legsnjtóbb csapást. Ányos Pál, a paulinus költő a császár bűneit, jogtiprásait elsorolván, következőleg folytatja gúnyoros költeményét :

Új ordítást hallok ! új csattogásokat.

Diihösség, pusztulás követi azokat.

Szegény remeteség, ájtatos szállások !

Értetek reszkedek, szerzetes-lakások.

Rátok látom mérve lenni e tüzeket,

Már szórja lángjait, már dúl benneteket.