Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Irodalmi értesítő
630 A főcél volt az új vallást a szentírás által minden, lehető módon indokolni s egyúttal támadni az ellenkezőt tanító anyaegyházat. Viszont az anyaszentegyház is fel- használta a bibliát az ellenargumentumok kifejtésére. Miután azonban a protestantizmus kevésbbé a szent- írási érvelések ereje, mint inkább a politikai és korviszo- nyok révén annyira megerősödött, hogy létjogát — hamisan bár, de legjobban — tényleges létezése indokolta, megszűnt a szentirás említett szerepe. A fegyvert most már meg- szűntek az ellenfélre irányozni és kilődözni, hanem a helyett haza vitték, szétszedték, a legutolsó szálig, hogy rájöjjenek, miért mondott ez a régi, kipróbált fegyver annyiszor csütörtököt. Ezt a fegyvervizsgálatot nevezzük szentírás- kritikának. Itt kezdődik a tulajdonképem szentirás - tu- domány. A szentirástanulmányok lendületének első pillanatában azt hihette az ember, hogy a protestánsok elvi álláspontja mely az egyházzal szemben a bibliára helyezkedett, azt fogja szükségképen eredményezni, hogy a szent könyvek isteni jellege egyszer s mindenkorra be lesz igazolva. Lehe- tett-e más eredményt várni a támadástól, mely a szentírás nevében a tradíció ellen lön intézve? A támadás vezérei bizonyára maguk sem sejthették, hogy saját hitüket ássák alá és hogy a dolog föltartóztathatatlan következetességgel oda fejlődik, hogy az egyházi tekintély megvetőinek utódai már az isteni kinyilatkoztatást is elvessék. A főelvek, melyeknek nyomán a modern szentírás- tudomány és kritika haladni készült általában helyesek és mindenek előtt korszerűek. Mi, katholikusok, bátran léphetünk a modern kritika ösvényeire, mert amig tekintetünket világitó tornyunkról — s ez az egyház tanító tekintélye — le nem veszszük, élté- vedni nem fogunk. Viszont nem csodálhatjuk, ha azok, kikre nézve, e világító torony nem létezik, eltévednek s sötétben botorkálva néha nagyokat zuhannak s furcsán megcsalódnak. A modem kritikának egyik legfőbb jellemvonása, hogy
