Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk tulajdonairól
48 brack 1893. és 1894. évf.), ki rámutat arra a hibára is, hogy némely hittudós minden tónynél, mely természetfölötti s érdemleges az örök életre, megköveteli a hitbeli indító ok fölkeltését; holott ha valamely hivő a kegyelem állapotá- ban van, akkor minden jó cselekedete természetfölötti s érdemleges; mert Isten kegyelme az igaz ember minden jó tetténél ott van. Isten ugyanis, az egyház tanítása szerint, kegyelmével soha sem hiányzik az igaz embernél, ha annak akarata s így tette is különben jó. Ezért mondja szent Ágoston:1 »Nusquam tibi deest: tu illi noli deesse: tu tibi noli deesse.« Epen ezért a hitnek és szeretetnek adományozott állapotbeli készsége a tevőleges kegyelem mellett mindig meg van a hit külön fölkeltő ténye nélkül is a megigazult embernél. A vatikáni zsinat határozatai mellé adott jegy- zetek között pedig ezt olvashatjuk:2 »Fides quippe non est naturalis convictio, quantum mereatur pondus rationum ad assensum impellentium, sed fidei assensus est superna- turalis ex gratia elevante ac confortante tum voluntatem, ex cuius imperio et inclinatione elicitur, tum intellectum, qui propter veritatem primam revelantem, quae Deus est, adhaeret veritati revelatae assensu firmissimo respondente dignitati auctoritatis divinae.« Azért ezen véleményt tartom helyesnek, mely az egy- ház tanával megegyez, melyet a 17-ik század előtt általában vallottak, és a mely mai időnkben is mind jobban tért foglal a hit termószetfölöttiségéről írt tudományos cikkekben. YI. A természetfölöttiségből ered a hitnek hatodik tulajdona, hogy t. i. természetfölötti bizonyossággal bir. A természeti hit is lehet bizonyos; ámde a bizonyosság azon magas fokát és tökéletességét, melylyel a természet- fölötti hit bir, a természeti hit soha sem érheti el. Minek oka az, hogy a természetfölötti hitnél nemcsak az ész és akarat, hanem a kegyelem ereje is hat az isteni tekintély- hez való ragaszkodás tényében. Természetes, hogy az indító 1 Enarr. in ps. 89. n. 27. ־ Collectio Lacensis. tom. VII. 533. 1. ad. 19. III.
