Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Dr. Acsay Antal: A lelkiismereti szabadság
471 A hitnél akaratom érvényesül, annak igazságait az ember elfogadja, vagy nem fogadja el. A Ilit igazságainak megismerésében és elfogadásában az emberi ész segíti az emberi akaratot.1 Az efemér eredményekben gyönyörködő kor gyermekét ezek az igazságok nem érdeklik, mert régiek, ehelyett azt követeli, hogy egyéni szabadsága, akarata, minden megszórt- tás nélkül érvényre emeltessék, lelkiismeretének szentélyébe semmiféle hatalom se merészeljen behatolni. A hit, mely a vallásnak alapja, kétségkívül legben- sőbb élete az emberi léleknek, mely a hatalom parancs- szavára nem hallgat, hanem meggyőződésének vezető szó- zatát követi. A kereszténység egész történelme mutatja, hogy a lelkiismereti szabadság mellett keletkezett és terjedt el abban az időben, midőn a hivatalos hatalom erőszakkal, majd a törvény hatalmával századokon üldözte. Ez valódi emberhez méltó lelkiismereti szabadság volt, mivel Isten uralkodott a lelkiismeret felett, igaz hithez ragaszkodtak az első keresztények. A természet rendje szerint u. i. a gyön- gét, az alsóbb rendű erőket gyámolítják az erősek, a fel- sőbb rendű erők, és a helyes rend érdekében az előbbiek engedelmeskednek az utóbbiaknak. Az embernek el kell fogadni valamely bevezetőt bel- sejében, lelkiismeretében uralkodni kell valakinek. A büszke ember, ki a teremtés könyvének tanúsága szerint olyan akar lenni, amilyen az Isten, eszének autonom׳ uralmát követi és a zsoltáros szavai szerint Isten üralmát nem akarja. Esze és igy önmaga lelkiismeretének vezetője, szabályozója, mely vezetés alatt az következik be, amit a Szentirás e szavakban fejez ki: ha vak vezeti a világfa- lant, . . . mindketten a gödörbe esnek. A szenvedélyek, impressziók, emóciók hatása alatt álló ember tetteiben nagy önzőnek mutatja magát. Más szemében meglátja ugyan a szálkát is, magáéban a gerendát sem. Hogy magát ment1 V. ö. dr. Breznay egyetemi rektor beszédét; 1893. májusban.
