Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Biró Dezső: A keresztény házassági jog alapja a római jogban

446

meg a dolgot s a sponsaliát is csak akkor tartották érvé- nyesnek, si patris voluntati non repugnat,1 az atyának nem kellett szóval válaszolni »spondeo«, tetszésére volt bízva, amennyiben a vőlegény vagy később a kérő »spondes-ne« ? szavára baligatbatott is, de ezen hallgatást a római jog beleegyezésnek vette az ismert latin közmondás szerint »qui tacet consentire videtur«. A paterfamilias megsemmisíthette, de leányát olyanhoz, kihez az menni nem akart, nem erői- tethette.

A filius familias is birt egy bizonyos ellentmondási joggal, amennyiben akarata ellen eljegyzésre kényszeríteni nem lehetett, de ő hozhatta a pater familiast oly helyzetbe, hogy annak okvetetlen bele kellett egyeznie a filius familias sponsiójába; ennyivel volt több joga a filiusnak mint a filiának.

Volt eset arra, hogy a nagyatya családapai hatalma alól az atya nem lépett ki; ilyenkor a filius familias mind- kettőnek beleegyezését kérte, ha az eljegyzést törvény sze- rint akarta megkötni,2 és pedig azon egyszerű okból, mert a tulaj donképeni, illetve a természetes apa nem emancipál- tatta magát s így a potestas patris familiae tulajdonképen a nagyapát illeti, de a pater természetszerinti hatalma s beleegyezése sem mellőzhető. Ellenben az anyai nagyapa semmi hatalommal sem birt unokái felett, s így annak bele- egyezését kikérni fölösleges volt.3

Kérdés, hogy szükséges volt-e az anya beleegyezése? A jogszabály szerint, mivel a mater familias is patria po- testas aegise alatt volt, nem szükséges, de a szokás köve- telte, mert Ulpianus szerint »pietas enim parentibus, etsi inaequalis est eorum potestas, aequa debetur«.4 A gyámleány gyámja potestása alatt volt s annak consensusa nélkül érvényes eljegyzést nem köthetett.

Az eljegyzés kötésénél felfogadták, hogy becsületben

1 Dig. l. h.

2 Dig. XXIII. II. 16. §. 1.

3 Inst. I. 9. §. 3.

* Dig. XXVII. X. 4.