Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Imáink magyarításához

valóját. Különben a »sacerdos« e helyütt szorosan lelki- atyát, gyúntatót jelent. »Egyházi ember« a legtágabb fogalom elterjesztett szóbaöntése. A kisebb, s a két nagyobb rendesek, az ünnepélyes fogadalmasok is egyházi emberek az anya- szentegyház törvénye szerint. De talán csak nem gyóntatnak ?

5. A ». . . menyegzőt ne tarts« mondásban nem jut világosan érvényre a tilalom súlypontja: a zajos mulatozás; megkockáztatott szavamban: lakocLalmaskodni — igen.

Eger. Huttkay Lipót.

— 317 Második hozzászólás.

Anonymus szükségesnek látja imáink módosítását. Igen rövid indokolása az, hogy a nép felfogása s a magyar nyelv szelleme kivánja azok tökéletesbülését.

A szerkesztő úr kegyes engedel mével röviden hozzá- szólani bátorkodom.

A kérdés fölvetésénél első annak elintézése: szükséges-e, célszerű-e a módosítás ? Azután meg, hogy az itt proponált módosítás megfelelő-e a kitűzött célnak, s ha nem, miként lenne az elintézendő ?

A kérdéshez többféle szempontból lehet hozzászólani. Úgymint nyelvészeti szempontból, hittani szempontból és lelkipásztori szempontból.

Dogmatikai és erkölcstani szempontból —' azt hiszem — fölösleges feszegetés volna hozzászólani, mert azok, kik Sión őreiül yvannak rendelve, meg igen számos theologusunk bizo- nyára nem engedtek volna olyan hibát becsúszni, mi hitelle- nes lenne. E tekintetben tehát tökéletesbülésről szó sincs.

Nyelvészeti szempontból két irányban lehet figyel- műnket kiterjeszteni. Megfelel-e teljesen az egyház által használt imák szövegének; nem mond-e többet vagy keve- sebbet ? Azután megfelel-e a magyar nyelv szellemének, azon fejlődési fokának tudniillik, melyre az manap emelkedett ?

A lelkipásztori okosság van azután hivatva eldönteni, hogy az esetleges módosításokat az életbe átvigye-e.