Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk tulajdonairól
13 — donképeni tény ere nézve logikai láncot, mely lánc erejétől függne aztán a hit. Az ilyen hit nem volna igazi hit, hanem közvetett emberi megismerés. De egyszerű, létrát sem képeznek a hitre vezető igazságok, a hihetőség bizonyítékai, hanem kalauzként vezetik az értelmet a nyilatkozó Isten végtelen tekintélyének megismerésére és elfogadására. Ennek a kalauznak lámpája az isteni kegyelem világossága, melynek fényénél természetfölötti módon ismeri meg az értelem a nyilatkozó Isten végtelen tekintélyét, és amint e nyilatkozó végtelen tekintélyt az értelem megismerte, akkor már nem a kalauz vezetésére hallgat, hanem a kalauztól megmutatott isteni tekintélyre. Olyanforma viszonyban van ekkor az értelem az előző igazságokkal, mint a Sicharbeli férfiak voltak a Jákob kódjához vízért menő szamariai asszonynyal. Midőn t. i. az asszony mondá nekik, hogy prófétával talál- kozott; jöjjenek, nézzék meg, ha csakugyan ő-e a küldött Messiás. A sichari férfiak ekkor az asszony szavára kimen- tek Jézushoz, az asszony szavára elhivén, hogy próféta; mikor aztán két napon keresztül hallották Jézus tanítását, akkor nagyon sokan hittek neki, és mondák az asszonynak, hogy most már nem a te szavadnak hiszünk, hanem magunk hallottuk őt, és tudjuk, hogy ő a világ megváltója valóban.1 Az ész tehát vizsgálja az evangéliumok hitelességét, a jővén- dőlések és csodák bizonyító erejét, Jézus fönséges jellemét, az egyház kezdetét, annak bámulatos küzdelmeit és fönmara- dását, a vértanuk bizonyságát, a keresztény vallásnak átala- kító hatását az emberiség erkölcsére és jellemére nézve. Szóval elindul a hit útjára a hitelőzmények kalauzolása mellett; mikor aztán a nyilatkozó Isten tekintélyének megismeréséhez jut s ezen tekintély előtt való meghódolást szintén észszerűnek találja: akkor ezen észszerűség után ugyan ő, de nem érette, hanem az isteni tekintély indító erejének hatása alatt párán- csolja meg az akarat az értelemnek, hogy a hit tényét nem mint egyszerű következtetést, hanem mint az isteni tekintély előtt való észszerű és köteles értelmi meghódolást hozza létre. נ V. ö. Jan. 4, 40—42.
